11

      A középiskolai évek alatt nyaranta egy-egy hétre teljesítmény túrázni jártam. Bátran állíthatom, hogy ennél az országnál szebbet keresve sem találnak! Imádom a dombvidéket, hosszú füves lankákkal, ameddig a szem ellát! Már az első túrán is felejthetetlenre sikerült, rögtön az első napon. Bár újonc voltam, mégis csak e történtek után vigyáztak rám ekképpen. Már rögtön az első nap hatalmas hegyoldalakat kényszerültünk keresztül szelni. Előtte napokig esett az eső és nedves volt a talaj. Nagy erőkkel kaptattunk felfelé a vékony facsemetékkel viszonylag sűrűn szórt erdőben, amikor hirtelen valami furcsa hangot hallottunk és a következő pillanatban már csak azt láttam, hogy a mellettem álló fa felfelé indul. A megfigyelés helytálló volt, csak a következtetés volt téves... mi mentünk lefelé. A felső talaj réteg felázott, és körülbelül húsz centi vastagságban megcsúszott, majd elindult lejtés iránynak. Rajtam kívül még talán hárman voltak ebben a slamasztikában. Lépni szinte lehetetlen volt, mert a lábuk bokáig ragadt az agyagos földbe. Kétségbe esetten kapkodtunk fogódzó után, de a fiatal szálfák sajnos nem bizonyultak erős kapaszkodónak. Egy esélyünk volt csak a boldoguláshoz, hogy amint lehetett megszabadultunk a zsákunktól, mert az főleg a súlya miatt akadályozott minket. Illetve méreténél fogva beleakad mindenbe, és ha zsákkal hasra esünk, nem szabadulunk alóla. Segítségért kiáltani is kár volt, jobb dolgunk is akadt éppen. Illetve mi zártuk a sort, így mire észre vették, hogy baj van és visszaértek hozzánk, mi már túl voltunk a nehezén. A riadalmak után kényszer pihenőt kellett tartani. Amíg elláttuk a sérüléseinket a többiek megkeresték a zsákjainkat. Van, amelyik egészen messzire, szinte a hegy lábáig gurult. Utána már akárhogy szerettem volna sem mehettem a sor végén, de a kalandok még ennek ellenére is megtaláltak.  

    

12

      Most, hogy Apucim idén lesz hatvan éves, nyakig vagyunk a nagy buli szervezésében. Ez a készülődés eszembe juttatta a tizennyolcadik szülinapomat, ami szintén meglepetés buli volt. Aznap kellemesen esős tavaszi nap volt, éppen ezért fel sem tűnt mit keres a bogrács a tűzhelyen, hiszen úgy volt, hogy bográcsozni fogunk. Gondoltam elkezdték odakint, csak jobban eleredt az eső, ezért behozták. Még akkor sem jöttem rá a turpisságra, amikor régi családi barátok kezdtek szállingózni és mind azt mondta, hogy csak erre jártak, ezért beugrottak köszönni... meg felköszönteni engem és még ajándék is volt náluk. Nem is tudom, talán a negyedik vendég után esett le a dolog. Jó páran összejöttünk, azóta sem volt nálunk akkora buli. két torta is volt. Az egyikre kifejezetten emlékszem, mert Apukám készítette. 

Több emeletes volt és mind más ízű, a szintek tövében pedig gömb rágó volt körbe dekorációként. Igazán csinos tortácska volt, bár egy kicsit slampos. Amikor megkérdeztem, mit evett a torta, hogy egy kissé félrészeg a tartása, szegény Apukám kiborult. Én ugyanis nem tudhattam az előzményeket, miszerint a torta és annak alkotóelemei sorozatos balesetek elszenvedője volt. A lapok odasültek, az egyik krémet pedig háromszor is el kellet készíteni, mert Apukám egyszer a küszöbben botlott meg vele és vált az a konyhakő martalékává, másodszor meg az egyik macskán esett át és a krémes tál repült egy nagyot. Igaz a jó irányban, a torta felé, de aztán hirtelen erőteljes zuhanásba kezdett és ismét a konyhakőbe csapódott. Így kiérdemelte az életem legszebb, legfinomabb és legemlékezetesebb szülinapi tortája címet. A buli az eső ellenére is jól sikerült és természetesen mind befértünk a konyhába.

     

13

     Vajon hányan mondhatják el magukról, hogy két szalagavatójuk volt? És azt, hogy mind a két fél oldaláról részt vehetett egy ilyen eseményen?
Az általános iskola után egy évig szakközépbe jártam. Ezért nagyon örültem, amikor meghívtak a szalagavatóra, hiszen ők voltak az én első középiskolai osztálytársaim. Azt azonban meg kell említenem, hogy abba az iskolában, az érettségi után tanulható szakma miatt főleg lányok jártak. Már nem emlékszem pontosan hogy harminchat-nyolc vagy negyvenketten lehettünk, de csak három fiú járt a mi osztályunkba, hiába voltunk általános tagozat, szakmai tantárgyak nélkül. Ez a fiú hiány, illetve az akkori hajhosszam eredményezte azt az elképesztő ötletet, hogy egy kicsit másképp vegyem ki a részem a mulatságból. Én ugyanis frakkban feszítettem kedves barátnőm oldalán. Hatalmas poén volt! Már a felkészülés is mókás volt. A tánctanárt annyira nem lepte meg a dolog, de hogy nyúlt a képe a ruhakölcsönzős nőnek, amikor nem habos-babos báli ruhát kértünk a méretemben. A legnagyobb vicc az egészben mégis az volt, hogy aki nem ismert, az tényleg azt hitte, hogy fiú vagyok.
Egy évvel később ismét táncot tanultam, de akkor már az alkalomhoz illő, csodaszép első bálozós ruhát viseltem. Különlegesen szép este volt.

14

     A levelezgetés mellett más értelmes dolgokra is futotta bizonyos tanítási órák alatt. Például Garfield olvasgatásra vagy a kreatívabb és önkifejezőbb firkálgatásra. Nekünk, Zsuzsámmal ugyanis volt egy hősünk, Pimpi. A papagáj és pingvin keverékéből született kedves figura Zsuzsám fejéből pattant ki. Nem sokkal később társa is akadt, Tóni. Kettejük jellemrajra homlok egyenest különbözik, ugyanakkor a mi személyiségünket tökéletesen tükrözte. Pimpi kedves volt,  türelmes és segítőkész, míg Tóni "kedves" volt, türelmetlen és nem szépítem, szemét. Folyton gonoszkodott, és azon törte a fejét, hogyan törjön borsot Pimpi orra alá. De ötletei végül mindig a visszájára sültek el és csúnyán pórul járt. 

A sok történet közül hirtelen az jut eszembe, amikor Tóni tigrist vett Pimpinek ajándékba, remélve, hogy az majd jól megtépi, amikor kibontja a dobozt. Persze a jószág még pici volt, és inkább csak cica módjára játszadozott. Mivel azonban Pimpi nevelte fel, a kis idő múlva vadállattá cseperedett bugris tigris őt egyáltalán nem bántotta, ellentétben másokkal --> más = Tóni.

A képregény rajzolás igazán építő jellegű alkotó formája a stressz levezetésnek és az elfojtott érzelmek kifejezésének. Imádtam szenyózni Tónival, de a legjobban azt szerettem, hogy a végén mindenki azt kapta, amit megérdemelt, és ezzel helyre billent a világ igazság mérlege. 

15

     Zsuzsámmal, kis boszorkák módjára több mindent is kipróbáltunk hogy ránk találjon a szerelem. Például apró papírlapra írtuk a hőn áhított fiú nevét, majd elégettük. Vagy ami számomra még emlékezetesebb, amikor étel áldozatot mutattunk be a szerelem istenének. Igazából csak májkrémes szendvicset vacsoráztunk, amire dekorációként ketchuppal ráírtuk az illető monogramját. Majd olyan komoly átéléssel ettük meg, hogy közben hittük, ha nagyon szeretnénk, valóra válhat.            

16

     A kislányok gyakran álmodoznak szőke hercegről fehér lovon, kalandokról a világ legszebb tájain és apró cserfes romantikus szituációkról a szomszéd fiúval. Ez nálunk sem ment másként, éppen csak azzal a különbséggel, hogy álmodozó létemre mégis én voltam az egyetlen, akit tudtam, semmi esélyem a szomszéd fiúnál. Pedig tényleg helyes fiú volt, és okos, meg bátor, ráadásul szőke is, és pont ezért hozzá szebb és lányosabb kislány illett, legalább is az én meglátásom szerint. Egészen középiskolás korunkig sülve-főve együtt játszottunk. Talán mondanom sem kell, főleg fiús játékokat.
Egy apró emléktöredék jutott eszembe. Már nagyobbak voltunk, talán 13-14 évesek. Iskola után mindig elmentem sétálni a legjobb barátommal, Szutyival, akivel felnőttem. Szerettünk az erdőben barangolni kettesben. Egy ideig az ösvényen mentünk, aztán találomra letértünk róla, és amíg ő elcsatangolt, amerre kedve tartotta, én mindenféléről elábrándozva andalogtam. Miközben magamba szívtam a tölgyerdő édes avarillatát megesett, hogy dúdolgattam vagy magamban beszéltem. Egy ilyen pillanatot kapott örökbe a szomszéd fiú, akinek akkor volt egy lova, a Tácos Jimbó, vagy röviden Jimy. Ügető ló volt, de egy sérülés miatt nem versenyezhetett tovább és eladták. A Hegyen kezdte boldog nyugdíjas éveit. Nagyon szép pej színe volt, a hátán egy sötét csíkkal. Kedves, nyugodt és jól kezelhető paci volt, szerettem vele lovagolni. Nagyon el lehettem merülve a gondolataimban, mert egyáltalán nem hallottam a lépteit. Csak a frász jött rám, amikor valamiért megfordultam és ott állt a vállam felett egy hatalmas paci nózi, nagy szemekkel, hátán a fülig érő szájú gazdájával. Persze gyorsan leesett, hogy miért vigyorog. Gondolom kihallatszott, amit gondoltam és történetesen Vele volt kapcsolatos. Az érzelmek egy furcsa keveréke tört rám, iciri-picirinek, mégis büszkének éreztem magam. Azóta csak egyszer jöttem annyira zavarba, 2011 nyarán...de az már egy másik történet és egy másik fiú.  

17

     Nem tudom, hogy most hogy szokás, de amikor általános iskolások voltunk, a Valentin nap nagy előkészületeket és felbolydulást hozott a megszokott iskolai hétköznapokba. Egy kicsit kötetlenebb nap volt, tele "romantikus" izgalmakkal. Nem volt nagy dekoráció, ahogy azt az amerikai filmekben láthatjuk, csak a faliújságok hirdették a különleges nap közeledtét. Minden évben készült egy új leveles doboz, ami tanári előtti zsibongóban lett kihelyezve, abba dobhattuk bele a különböző színű és méretű fecnijeinkre írt pár soros üzeneteinket. Voltak hanyagul és gondosan összehajtott papírdarabkák, füzetlapok és dekorált írólapok. Címzés gyanánt az illető nevét és osztályát kellet csak feltüntetni. Olyan sok üzenetet írtunk egymásnak, hogy a dobozt minden szünetben üríteni kellett. Kézbesíteni csak az előre kijelölt postások voltak illetékesek, ami igen komoly feladat volt, hiszen minden üzenetet saját kézbe kellett juttatniuk Ehhez gyorsaság és pontos helyismeret szükségeltetett., éppen ezért ezt a posztot csak felsőbb évesek tölthették be. Az órák alatt titkon sorra gyártottuk a leveleket, míg a szünetben egymás füzetét lestük, hátha ráismerünk egy-egy névtelenül kapott levélke kézírására. A tanóráknak aznap nem sok értelmük volt, hiszen minden diákot az izgatott, hogy vajon kinek valljon, vagy kitől kaphatta a névtelen szerelmes levelet. Ez volt az egyetlen nap az évben, amikor titokban felvallhattunk egymás iránti érzelmeinket... de azért akadtak egyszerű, kellemes Valentin napot kívánó üzenetek is :)
Van egy házikót formáló dobozkám, amiben az apró emlékeket őrzöm, többek között egy Valentin napi levélkével, amiről sosem tudtam meg kitől kaptam, csak annyi bizonyos, hogy valódi és nem a gonoszkodó osztálytársnőim kreálták.