3

     Egy olyan "nyaralás" jutott eszembe, ami több okból is különleges a számomra. Először is, nem az a tipikus nyaralás volt, hanem Apukám egyik munkája, amit a vonyarcvashegyi a szőlőhegyen vállalt el és mi csak elkísértük. Egy présházat kellett rendbehoznia, átalakítania. Másodszor, egy olyan barátnőm is elkísért minket, aki nemhogy sátorban nem volt hajlandó aludni, de olyan helyre nem is utazott azelőtt, ahol nincs angol wc! Így roppant megtisztelő volt, hogy elfogadta a meghívást. Egyébként a beceneve is akkor ragadt rá. Ugyanis azt tudni kell róla, hogy viszolygott mindenféle bogárféleségtől és éppen ezért volt megdöbbentő, amikor megfogott egy nem is tudom mit, amihez én tuti hozzá nem nyúlnék, és így lett Ő nekem: "Bogár". Végül a harmadik és legfontosabb dolog, hogy akkor készült rólunk az első olyan kép, amin mindhárman rajta vagyunk. Kiskorunkban ez gyakori jelenség volt, hiszen együtt nyaralt a család. De ahogy nőttünk és más-más iskolákba jártunk, eltérő társaságokba kerültünk, a nyaraink is egyre változatosabban alakult. Amíg az egyikünk táborozott, a másik a barátnőivel volt el, míg a harmadik túrázni ment vagy épp egy fesztiválon dolgozott... Egymás mellett nőttünk fel, mégis külön egymástól. Sok év ment el így és időközben felnőttünk. 

Ez akkor változott, amikor tanulmányaim folytatásához kirepültem otthonról, és hétvégente hazatérve szívesen ökörködtünk együtt. Valahogy más volt, kötetlenebb. Újra meg kellett ismernünk egymást. Nem hozhatom vissza a kiesett éveket, de igyekszem jobban értékelni és átélni a velük töltött időt. Azóta is szívesen vagyok velük bárhol vagy utazom velük bárhová.

4

     Kápolnésnyéken a ház oldalán volt egy öreg fa lépcső, ami a padlásra vezetett. Nem volt teljes feljáró, mert a házhoz hozzáépített gazdasági épület cseréptetején már csak egy falétrában folytatódott. Annak ellenére, hogy tilos volt oda felmenni, én folyton ott lebzseltem. Az idő vasfoga itt-ott már megharapdálta, ezért mindegyik lépcsőfok különbözött a másiktól. Egyenes széllel egyik sem büszkélkedhetett, de éppen ettől volt olyan különleges padlásfeljáró. Leginkább a délutáni órákban tudtam ott tartózkodni, amikor a Papa elment otthonról, mert különben lett volna ne mulass! Bár sík vidék volt, és  csak kis ház tetejéről kémleltem, mégis be lehetett látni a környező kerteket. A hátsó szomszédnak például volt egy magas fából épített kukrica tárolója, meg egy fa homlokzatú istáló, aminek mindig nyitva állt az ablaka és egy csiga lógott ki belőle. Azt képzeltem, hogy lakik ott egy hozzám hasonló korú fiú, aki a napi munkák után oda menekül pihenni és nézelődés közben észrevesz engem a padláslépcsőn rajzolgatni, elmereng, majd átinteget és idővel, meg sok-sok integetés után megkerüli a tömbböt és becsönget hozzánk. De sose jött senki, aki engem keresett... talán nem is lakott ott senki, csak egy üres csőr örült annak, hogy főszereplője lehetett egy kislány ábrándozásainak.

5

     1999 őszén jött az ötlet. Milyen unalmasak ezek a hosszú, hó nélküli őszi hétvégék. Szilveszterig semmi mulatság... ezek az angol szászok tudhatnak valamit. Végül is a Halloween olyasmi, mint a farsang, ijesztgetni kell. A néphiedelmek szerint azért bújnak rémisztő maskarákba, hogy elriasszák a sírból haza látogató lelkeket, nehogy itt ragadjanak. Új hagyományt teremtve bátorkodtunk átvenni ezt a szokást, de hogy ne legyen túl elcsépelt, csak páratlan években rendeztük meg. Akkor még koránt sem volt divat ez a fajta szórakozás idehaza. A jelmezeket magunk készítettük, ami még jobban fokozta a készülődés izgalmát. Természetesen csak is az alkalomhoz illő öltözék jöhetett szóba, vagyis kísértet, zombi, boszorkány, gonosz varázsló, vérfarkas és társai. Disznótök híján sütőtököt faragtunk lámpássá, és a fonott kreppapir dekoráció mellé tökéletesen passzolt a házi pogácsa.

Az "Activity Társaság"

A legemlékezetesebb az volt, amikor pécsi barátaink látogattak el hozzánk. Az erdő fái vidám őszi szinekben pompáztak, mi pedig hatalmasat kirándultunk a verőfényes napsütésben. Estére jól elfáradtunk és a vacsorát követő borozgatás közben már mindent vigyorgó arcú lámpássá faragtunk, ami csak a kezünk ügyébe akadt :D

                                                                                              

6

     A "tehenes rét". Ezt a címkét viseli az egyik túrázós élményem. Már szürkült, amikor kiértünk az erdőből és egy hatalmas rét szélén találtuk magunkat. Besötétedett, mire sátortábort vertünk. Még tábortüzet sem gyújtottunk annyira késő lett. Lefekvéskor emlékszem azon viccelődtünk, hogy a miénk az egyetlen piros színű sátor és hogyha itt teheneket legeltetek, akkor nehogy arra ébredjünk, hogy egy bika szarvára tűi az egészet és átrobog közöttünk. Na mire ébredtünk reggel? Tehén bőgésre. Amikor kinyitottuk a szemünket, hatalmas boci fej árnyék vonult végig a sátor falán. Nekünk több se kellett látva a szarvakat kezünket-lábunkat törve sikítozva robbantunk ki a sátorból. Még a hálózsákból sem sikerült kibújnunk, így még abban is majd hasra estünk. A többiek persze nem értették mi bajunk van, és a bocik is csak néztek nagy szemekkel. Néztek, és komótosan kérődzve biztosan arra gondoltak: "na ezek se normálisak! ".  

7

     Nyaranta gyakran raktunk tábortüzet a kertben és áthívtuk a szomszéd fiúkat is egy kis szalonnasütésre. Már egészen kis korunkban megtanultunk tuti tábortüzet rakni teljesen egyedül. Nem is az evés volt a lényeg, hanem a hajnalig tartó pirománkodás hangos üvöltésekkel kísérve. Versenyt kiabáltunk Budaörsnek. Mi nagyon élveztük ezt a fajta feszültségoldást, gondolom a városlakók már nem annyira. Néha megesett, hogy messzebbi kertekből egy -egy szintén sütögető társaság visszakiabált és egészen jól eldumálgattunk. A házunk oldalán lóg egy lámpa, egy alkonykapcsolós, mi csak úgy hívjuk, hogy a "kinti lámpa". Nagyon szép lámás, személy szerint én mindig is szerettem, szerintem az a házunk lelke. Megesett, hogy szalonnasütés közben csak úgy gondolt egyet és lekapcsolt egy időre. És nem azért mintha féltünk volna a sötétben, de Apukám azt szokta mondani, hogy ilyenkor jönnek a pomogácsok :) A mai napig nem tudom mi félék ők, hiába is próbáltam elképzelni. Csak egy biztos, hogy a Frank-hegyi pomogácsok igenis léteznek.

  

8

     Életem első szépítő sminkje, ami nem farsangi álarcnak készült, gimi harmadik osztályában, az egri osztálykiránduláson került felvitelre. Amolyan csajos este féleségen. Az időpontra csak azért emlékszem ilyen pontosan, mert abban az évben vágattam le kegyetlenül rövidre a hajamat. Ennek oka egy keserű szerelmi csalódás volt. Emlékszem, Anyukámat kértem meg rá, akinek a szíve majd megszakadt emiatt. Amikor elkészült a remekmű, mégsem voltam olyan felszabadult, mint gondoltam, mert én teljesen rövid, fiús hajra vágytam. Másnap elmentem egy fodrászhoz és teljesen felnyírattam fejem.


Bogarammal :)

Mondják, hogy egy új frizura változást hoz az embert életébe... és valóban, mennyire igaz! Persze hogy az egész egy fiú miatt volt! Akibe fülig szerelmes voltam. Mire végre elballagott, nekem nagy nehezen sikerült mással is foglalkoznom a siránkozáson kívül. Megelegelve az önsanyargatást úgy döntöttem, hogy lerázok magamról mindent és belecsapok a nagybetűs életbe, mert boldogságot érdemlek. Azóta is úgy gondolom, hogy ezért az elhatározásért kaptam az élettől ajándékba az igaz szerelmet.
Évekkel később összetalálkoztunk a buszon és engem lepett meg a legjobban mennyire örülök a viszontlátásnak. Mivel csak pár utcányira laktunk egymástól, természetes volt, hogy haza kísér és közben beszélgettünk, úgy, mint rég. Elmeséltem neki, hogy mennyire nehéz volt elfogadnom az akkori, a nemek iránti vonzalmakról szóló vallomását és milyen sokáig keseregtem emiatt. Hosszú beszélgetéseink nagyon sokat jelentettek a számomra ezért nem csak a szívem szakadt meg, hanem egycsapásra a legjobb barátomat is elveszítettem. Utólag visszagondolva, igazán jó érzés, hogy ennyire közel engedett magához.
Szegényem annyira meglepődött a hallottakon, amikről sejtése sem volt, hogy kíváncsi leszek, amikor évek múlva ismét összefutunk, vajon miről beszélgetünk majd.  

9

     Ma hajnalban meglepetten láttam, hogy ismét havazik és nem is akárhogyan! Ujjongtam örömömben. Nem is értem azokat akiket ez a csodaszép természeti jelenség bosszúsággal tölt el. Annál jobb, minél jobban behavazódunk. A táj annál csak szebb lesz, az emberek segítőkészebbek és a nappalik meghittebbek. Egyszer úgy behavazódtunk, hogy emlékszem aznap nem tudtunk iskolába menni és még napokig is csak gyalog le a hegyről. Nem keltünk korábban, mint szoktunk, hiszen annyira havazott, tudtuk, hogy ebből egész napos hólapátolás lesz. A kocsibejárónk előtt az úton derékig ért a hó és csak annyira volt erőnk, hogy egy emberszélességnyit ássunk bele. De a kanyarban a szél annyira összehordta a havat, hogy ember magasságnyi torlasz lett belőle, mi meg csak meredtünk rá, mint borjú az új kapura.    

10

     Egyszer ölre vettem egy beton villany oszlopot. De úgy igazán, ahogy a vígjátékokban szokták. Fogalmam sincs hogy került az utamba, de minden bizonnyal régebb óta volt ott, mint ahogy én arra jártam volna haza az iskolából. Kellemes tavaszi késő délután volt. Biológia fakultációról mentem haza. Elég fáradt lehettem, mert ahogy befordultam a sarkon észre sem vettem a járda közepén szobrozó oszlopot. Nem tudom merrefelé bámészkodhattam, de egyenesen szembe mentem vele. Szó szerint paccsantam is egy nagyot, a kezeim meg a lábam pedig tovább nyúlt az oszlopon. A kezemben szorongatott sok-sok oldalnyi teszt, meg feladatlap mint magasan az ég felé repült, majd szétszóródott körülöttem. Meglepetten a járdára tottyantam. Kábán néztem magam elé, a terpeszben heverő lábaimra és azon tűnődtem, hogy ha ezt valaki látta, biztosan megszakad a röhögéstől... rajtam kívül. Én ugyanis akkorát hahotáztam saját bénaságomon, hogy azt öröm volt nézni! De senki nem járt arra, én pedig csak ültem ott egy jó darabig érkezési pozícióban, egy méterre az oszloptól, és azon gondolkoztam, vajon hogy hoztam ezt össze?  

11

      A középiskolai évek alatt nyaranta egy-egy hétre teljesítmény túrázni jártam. Bátran állíthatom, hogy ennél az országnál szebbet keresve sem találnak! Imádom a dombvidéket, hosszú füves lankákkal, ameddig a szem ellát! Már az első túrán is felejthetetlenre sikerült, rögtön az első napon. Bár újonc voltam, mégis csak e történtek után vigyáztak rám ekképpen. Már rögtön az első nap hatalmas hegyoldalakat kényszerültünk keresztül szelni. Előtte napokig esett az eső és nedves volt a talaj. Nagy erőkkel kaptattunk felfelé a vékony facsemetékkel viszonylag sűrűn szórt erdőben, amikor hirtelen valami furcsa hangot hallottunk és a következő pillanatban már csak azt láttam, hogy a mellettem álló fa felfelé indul. A megfigyelés helytálló volt, csak a következtetés volt téves... mi mentünk lefelé. A felső talaj réteg felázott, és körülbelül húsz centi vastagságban megcsúszott, majd elindult lejtés iránynak. Rajtam kívül még talán hárman voltak ebben a slamasztikában. Lépni szinte lehetetlen volt, mert a lábuk bokáig ragadt az agyagos földbe. Kétségbe esetten kapkodtunk fogódzó után, de a fiatal szálfák sajnos nem bizonyultak erős kapaszkodónak. Egy esélyünk volt csak a boldoguláshoz, hogy amint lehetett megszabadultunk a zsákunktól, mert az főleg a súlya miatt akadályozott minket. Illetve méreténél fogva beleakad mindenbe, és ha zsákkal hasra esünk, nem szabadulunk alóla. Segítségért kiáltani is kár volt, jobb dolgunk is akadt éppen. Illetve mi zártuk a sort, így mire észre vették, hogy baj van és visszaértek hozzánk, mi már túl voltunk a nehezén. A riadalmak után kényszer pihenőt kellett tartani. Amíg elláttuk a sérüléseinket a többiek megkeresték a zsákjainkat. Van, amelyik egészen messzire, szinte a hegy lábáig gurult. Utána már akárhogy szerettem volna sem mehettem a sor végén, de a kalandok még ennek ellenére is megtaláltak.  

    

12

      Most, hogy Apucim idén lesz hatvan éves, nyakig vagyunk a nagy buli szervezésében. Ez a készülődés eszembe juttatta a tizennyolcadik szülinapomat, ami szintén meglepetés buli volt. Aznap kellemesen esős tavaszi nap volt, éppen ezért fel sem tűnt mit keres a bogrács a tűzhelyen, hiszen úgy volt, hogy bográcsozni fogunk. Gondoltam elkezdték odakint, csak jobban eleredt az eső, ezért behozták. Még akkor sem jöttem rá a turpisságra, amikor régi családi barátok kezdtek szállingózni és mind azt mondta, hogy csak erre jártak, ezért beugrottak köszönni... meg felköszönteni engem és még ajándék is volt náluk. Nem is tudom, talán a negyedik vendég után esett le a dolog. Jó páran összejöttünk, azóta sem volt nálunk akkora buli. két torta is volt. Az egyikre kifejezetten emlékszem, mert Apukám készítette. 

Több emeletes volt és mind más ízű, a szintek tövében pedig gömb rágó volt körbe dekorációként. Igazán csinos tortácska volt, bár egy kicsit slampos. Amikor megkérdeztem, mit evett a torta, hogy egy kissé félrészeg a tartása, szegény Apukám kiborult. Én ugyanis nem tudhattam az előzményeket, miszerint a torta és annak alkotóelemei sorozatos balesetek elszenvedője volt. A lapok odasültek, az egyik krémet pedig háromszor is el kellet készíteni, mert Apukám egyszer a küszöbben botlott meg vele és vált az a konyhakő martalékává, másodszor meg az egyik macskán esett át és a krémes tál repült egy nagyot. Igaz a jó irányban, a torta felé, de aztán hirtelen erőteljes zuhanásba kezdett és ismét a konyhakőbe csapódott. Így kiérdemelte az életem legszebb, legfinomabb és legemlékezetesebb szülinapi tortája címet. A buli az eső ellenére is jól sikerült és természetesen mind befértünk a konyhába.

     

13

     Vajon hányan mondhatják el magukról, hogy két szalagavatójuk volt? És azt, hogy mind a két fél oldaláról részt vehetett egy ilyen eseményen?
Az általános iskola után egy évig szakközépbe jártam. Ezért nagyon örültem, amikor meghívtak a szalagavatóra, hiszen ők voltak az én első középiskolai osztálytársaim. Azt azonban meg kell említenem, hogy abba az iskolában, az érettségi után tanulható szakma miatt főleg lányok jártak. Már nem emlékszem pontosan hogy harminchat-nyolc vagy negyvenketten lehettünk, de csak három fiú járt a mi osztályunkba, hiába voltunk általános tagozat, szakmai tantárgyak nélkül. Ez a fiú hiány, illetve az akkori hajhosszam eredményezte azt az elképesztő ötletet, hogy egy kicsit másképp vegyem ki a részem a mulatságból. Én ugyanis frakkban feszítettem kedves barátnőm oldalán. Hatalmas poén volt! Már a felkészülés is mókás volt. A tánctanárt annyira nem lepte meg a dolog, de hogy nyúlt a képe a ruhakölcsönzős nőnek, amikor nem habos-babos báli ruhát kértünk a méretemben. A legnagyobb vicc az egészben mégis az volt, hogy aki nem ismert, az tényleg azt hitte, hogy fiú vagyok.
Egy évvel később ismét táncot tanultam, de akkor már az alkalomhoz illő, csodaszép első bálozós ruhát viseltem. Különlegesen szép este volt.

14

     A levelezgetés mellett más értelmes dolgokra is futotta bizonyos tanítási órák alatt. Például Garfield olvasgatásra vagy a kreatívabb és önkifejezőbb firkálgatásra. Nekünk, Zsuzsámmal ugyanis volt egy hősünk, Pimpi. A papagáj és pingvin keverékéből született kedves figura Zsuzsám fejéből pattant ki. Nem sokkal később társa is akadt, Tóni. Kettejük jellemrajra homlok egyenest különbözik, ugyanakkor a mi személyiségünket tökéletesen tükrözte. Pimpi kedves volt,  türelmes és segítőkész, míg Tóni "kedves" volt, türelmetlen és nem szépítem, szemét. Folyton gonoszkodott, és azon törte a fejét, hogyan törjön borsot Pimpi orra alá. De ötletei végül mindig a visszájára sültek el és csúnyán pórul járt. 

A sok történet közül hirtelen az jut eszembe, amikor Tóni tigrist vett Pimpinek ajándékba, remélve, hogy az majd jól megtépi, amikor kibontja a dobozt. Persze a jószág még pici volt, és inkább csak cica módjára játszadozott. Mivel azonban Pimpi nevelte fel, a kis idő múlva vadállattá cseperedett bugris tigris őt egyáltalán nem bántotta, ellentétben másokkal --> más = Tóni.

A képregény rajzolás igazán építő jellegű alkotó formája a stressz levezetésnek és az elfojtott érzelmek kifejezésének. Imádtam szenyózni Tónival, de a legjobban azt szerettem, hogy a végén mindenki azt kapta, amit megérdemelt, és ezzel helyre billent a világ igazság mérlege. 

15

     Zsuzsámmal, kis boszorkák módjára több mindent is kipróbáltunk hogy ránk találjon a szerelem. Például apró papírlapra írtuk a hőn áhított fiú nevét, majd elégettük. Vagy ami számomra még emlékezetesebb, amikor étel áldozatot mutattunk be a szerelem istenének. Igazából csak májkrémes szendvicset vacsoráztunk, amire dekorációként ketchuppal ráírtuk az illető monogramját. Majd olyan komoly átéléssel ettük meg, hogy közben hittük, ha nagyon szeretnénk, valóra válhat.            

16

     A kislányok gyakran álmodoznak szőke hercegről fehér lovon, kalandokról a világ legszebb tájain és apró cserfes romantikus szituációkról a szomszéd fiúval. Ez nálunk sem ment másként, éppen csak azzal a különbséggel, hogy álmodozó létemre mégis én voltam az egyetlen, akit tudtam, semmi esélyem a szomszéd fiúnál. Pedig tényleg helyes fiú volt, és okos, meg bátor, ráadásul szőke is, és pont ezért hozzá szebb és lányosabb kislány illett, legalább is az én meglátásom szerint. Egészen középiskolás korunkig sülve-főve együtt játszottunk. Talán mondanom sem kell, főleg fiús játékokat.
Egy apró emléktöredék jutott eszembe. Már nagyobbak voltunk, talán 13-14 évesek. Iskola után mindig elmentem sétálni a legjobb barátommal, Szutyival, akivel felnőttem. Szerettünk az erdőben barangolni kettesben. Egy ideig az ösvényen mentünk, aztán találomra letértünk róla, és amíg ő elcsatangolt, amerre kedve tartotta, én mindenféléről elábrándozva andalogtam. Miközben magamba szívtam a tölgyerdő édes avarillatát megesett, hogy dúdolgattam vagy magamban beszéltem. Egy ilyen pillanatot kapott örökbe a szomszéd fiú, akinek akkor volt egy lova, a Tácos Jimbó, vagy röviden Jimy. Ügető ló volt, de egy sérülés miatt nem versenyezhetett tovább és eladták. A Hegyen kezdte boldog nyugdíjas éveit. Nagyon szép pej színe volt, a hátán egy sötét csíkkal. Kedves, nyugodt és jól kezelhető paci volt, szerettem vele lovagolni. Nagyon el lehettem merülve a gondolataimban, mert egyáltalán nem hallottam a lépteit. Csak a frász jött rám, amikor valamiért megfordultam és ott állt a vállam felett egy hatalmas paci nózi, nagy szemekkel, hátán a fülig érő szájú gazdájával. Persze gyorsan leesett, hogy miért vigyorog. Gondolom kihallatszott, amit gondoltam és történetesen Vele volt kapcsolatos. Az érzelmek egy furcsa keveréke tört rám, iciri-picirinek, mégis büszkének éreztem magam. Azóta csak egyszer jöttem annyira zavarba, 2011 nyarán...de az már egy másik történet és egy másik fiú.  

17

     Nem tudom, hogy most hogy szokás, de amikor általános iskolások voltunk, a Valentin nap nagy előkészületeket és felbolydulást hozott a megszokott iskolai hétköznapokba. Egy kicsit kötetlenebb nap volt, tele "romantikus" izgalmakkal. Nem volt nagy dekoráció, ahogy azt az amerikai filmekben láthatjuk, csak a faliújságok hirdették a különleges nap közeledtét. Minden évben készült egy új leveles doboz, ami tanári előtti zsibongóban lett kihelyezve, abba dobhattuk bele a különböző színű és méretű fecnijeinkre írt pár soros üzeneteinket. Voltak hanyagul és gondosan összehajtott papírdarabkák, füzetlapok és dekorált írólapok. Címzés gyanánt az illető nevét és osztályát kellet csak feltüntetni. Olyan sok üzenetet írtunk egymásnak, hogy a dobozt minden szünetben üríteni kellett. Kézbesíteni csak az előre kijelölt postások voltak illetékesek, ami igen komoly feladat volt, hiszen minden üzenetet saját kézbe kellett juttatniuk Ehhez gyorsaság és pontos helyismeret szükségeltetett., éppen ezért ezt a posztot csak felsőbb évesek tölthették be. Az órák alatt titkon sorra gyártottuk a leveleket, míg a szünetben egymás füzetét lestük, hátha ráismerünk egy-egy névtelenül kapott levélke kézírására. A tanóráknak aznap nem sok értelmük volt, hiszen minden diákot az izgatott, hogy vajon kinek valljon, vagy kitől kaphatta a névtelen szerelmes levelet. Ez volt az egyetlen nap az évben, amikor titokban felvallhattunk egymás iránti érzelmeinket... de azért akadtak egyszerű, kellemes Valentin napot kívánó üzenetek is :)
Van egy házikót formáló dobozkám, amiben az apró emlékeket őrzöm, többek között egy Valentin napi levélkével, amiről sosem tudtam meg kitől kaptam, csak annyi bizonyos, hogy valódi és nem a gonoszkodó osztálytársnőim kreálták.

18

     Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük lelassul az idő és mintha egy filmet néznénk, kívülről látnánk magunk. Több ilyen emlékem van, de csak egy olyan, ami mesébe illően csodálatos volt. Szikrázó napsütéses hideg téli hétvégi nap volt. Mindent vastagon borított a hó és mi, a szomszéd fiúkkal szánkózni mentünk az erdőben. Valamiért nem a megszokott szánkópályához mentünk, hanem a hegygerincen nyugatnak, Farkas-hegy felé indultunk el. Új pályát kerestünk, amikor a hegytetőn összetalálkoztunk egy másik szomszéddal, aki éppen a lovait sétáltatta. Mindennap kijártak az erdőbe pacigolni. Beszélgettünk egy darabig, de annyira hideg volt, hogy lassan búcsúzóra fogtuk a dolgot és menni készültünk, amikor megkérdezte, húzzon-e minket egy darabon? Futószár és tartalék kötél mindig volt nála, úgyhogy azzal erősítettük a nyereghez az egymás után kötött szánkókat. Felpattantunk rájuk, kinek hogy volt kényelmes, és szép lassan lépésben elindult a lovas szánhúzás. Én háttal ültem és félig fekve könyököltem a szánkómon. Mögöttünk az erdő csendben élte életét, mintha sose jártak volna benne. Ottjártunkról csak a hóba rajzolódott szán és pata léptek nyomai árulkodtak. A hó színe nem fehér volt, hanem a kék és a lila különböző árnyalataiban pompázott. A fák vékonyan és feketén nyújtózkodtak a kristály tiszta kék égbe, miközben lágyan ringatóztak, ahogy a hideg szél fújta őket. Fagyott kopasz ágaik összeakadtak és üveges hangon kopogtak. A nap, bár erősen sütött, ereje mégsem volt, csak vidámságot hozott a tájra. Aztán a semmiből egyszerre csak elkezdett apró szemekben, sűrűn havazni...és minden szállingózó hópehely szikrázva csillogott, mintha hirtelen egy karácsonyi hógömbben találtuk volna magunkat. Minden olyan végtelenül békés és tökéletesen boldog volt.      

19

     A kilencvenes évek elején már elég sok nyugati hóbortot engedtek az országba. A különböző értelmetlen, menőzésre alkalmas "játékokra" gondolok, mint például a többféle színben és méretben pompázó műanyag cumik voltak, amit medálként lehetett viselni, és a takonylabdára vagy a sütemény illatú muffin babára. De ebbe a kategóriába tartoztak a külföldi pop zenekarokról cikkező ifjúsági magazinok, amik ritkaságszámba mentek. Akkoriban még divatja volt a képregényeknek is. Ha valakinek Garfield-ja volt, az tök menőnek számított. Én Zsuzsámnál láttam először, talán ötödik magasságában. A magazin lapozgatás és a képregényen röhögés hozzá tartozott a náluk töltött közös délutánjainkhoz. Valamiért egyszer elolvastuk a levelező rovatot és kedvet kapva úgy gondoltuk feladunk mi is egy hirdetést. Izgatottan vártuk a postást, de a hetek csak teltek, hónapok, sőt évek lettek belőle. Aztán egyszer csak érkezett egy levél, majd még egy, és még jó néhány. Mind határon túli magyaroktól. Többükkel éveken át leveleztem és sosem találkoztunk. Emlékszem, hogy a közelünkben, a Déli pályaudvarnál üzemeltek be legelőször fénykép automatát, aminek nagyon örültem, mert ez volt a legolcsóbb lehetőségem arra, hogy aktuális képet készíttessek magamról és azt elküldhessem levelező társaimnak. Egyszer eszembe jutott, hogy ismét felkeresem őket. Akkor elvetettem az ötletet és feledésbe is merült az egész... na de majd most, a közösségi portálok segítségével könnyebben megtalálhatom őket... talán még emlékeznek rám.

20

     A napközi egyetlen előnye, hogy otthon már nem kell a házi feladatokkal foglalkozni. Így télen, amikor csodaszép összefüggő hótakaró borította a tájat, hazaérve rögvest átöltöztünk és indultunk az erdőbe szánkózni. A hegyen keresztül csak egyetlen  autóval is járható erdész út vezet, ami valójában egy kiszélesedett vízmosás. A teknő alakú szervizút a lehető legbiztonságosabb szánkópálya. Csak egy szabályt kellett betartani: ne hagyd el a pályát. Az ember azt gondolná, hogy egy olyan magas oldalfalnál ez lehetetlenség, de minden csak sebesség kérdése. Az enyhe lejtővel induló dombtető hamarosan meredekre vált és rendesen felgyorsítja az szánt, főleg ha már a hó is rendesen le van taposva. Balesetünk csak egyszer fordult elő, még annak ellenére is, hogy sok ökörséget kipróbáltunk. Például, hogy egymás után sorba kötöttük a szánkókat és úgy csúsztunk le. Mi úgy hívtuk, "vonatozás". De ez a szerencsétlen eset történetesen egy szánkóval esett és ha jól emlékszem senkiben nem okozott maradandó károkat. A pálya alján ugyanis van egy kilencven fokos bal kanyar, az út végén pedig, a partfal tetején állt egy fa... na annak ment neki az egyik szomszéd srác. Nyíl egyenesen, megállás nélkül hagyta ki a kanyart. A szánkó pedig követte a lendület útját... fel a fára. Oldalról fantasztikusan jól nézett ki a dolog. A szánkó még egy ideig tovább csúszott a fa törzsén felfelé, majd megállt, és utasa egy szempillantás alatt meglepetten pottyant le alá a földre. Hárman kellettünk hozzá, hogy leszedjük a fa törzsére szorult szánkót.

Bírom a szánkózást, jó kondiban tartja az embert. Alig egy percnyi eszelős száguldásért akár több száz métert gyalogolni, ráadásul emelkedőnek felfelé!      

21

     Ha február, akkor farsang! Az év első vidám mulatsága, amely mára csak az oktatási intézmények egyik évszakhoz köthető szórakoztató programjává alacsonyodott. Az egyik legemlékezetesebb farsangi mulatságom az általános iskolához köthető. Zsuzsa barátommal, aki nagy ló-bolond volt, kitaláltuk, hogy öltözünk pacinak. A magunk varrta jelmeznek két része: egy feje és egy fara volt. Mindketten barnába öltöztünk és felváltva viseltük az öltözetet. Szerintünk nagyon kreatív ötlet volt, éppen ezért elszomorított minket, amikor a jelmezversenyt egy bolti hacukával nyerték meg. Vigasztalás képen jósoltattunk magunknak, és tanúbizonyságot téve bátorságunkról, összeházasodtunk a számunkra leghelyesebbnek tartott fiúval...persze csak játékból. Az esketés az egyik osztály félre eső sarkában, egy lepedővel leterített padnál végezték a végzősök. A gyűrű, amit kaptunk rézből hajtogatott karika volt... még ma is meg van; egy házikó formájú dobozkában őrzöm a többi apró emlékkel együtt.

22

     Túlélve a hídugrást, kisebb-nagyobb harci sérülésekkel érkeztünk napi menetrendszerűséggel a fagyizóhoz. Az eladó, egy fiatal középkorú hölgy, Szilvi akkor még nem is sejtette, hogy komisz csínytevéseinkre idővel szép emlékként gondol majd vissza. Mi ugyanis égetnivalóan komiszak voltunk. Pusztán a jelenlétünk, ahogy kilenc gyerek lerohan egy fagyizót, megrémisztheti az embert. Ráadásul mi mindent bevetettünk, hogy zavarba hozzuk szegény fagyis lányt. Olyat kértünk, ami nincs, aztán hosszas gondolkodás után illetve két gombóccal később ismét ugyanazt, ami nincs. Vagy az ellenkező irányba mutattunk, mint ahol a kért fagyi volt...
A picurka fagyizó előtti beton placcon fehérre festett kerek fém asztalok várták a vendégeket, közepükön színes napernyővel. Mindig ugyanahhoz az asztalhoz ültünk. Azonban létszámunkból kifolyólag, négy szék kevésnek bizonyult, ezért kölcsön székekre is szükségünk volt, amit a többi asztaltól vettünk el. És ha ez még nem lett volna elég, mindezek fejében, hogy hangulatosabb legyen a nassolás, a napernyőt is magunkra húztuk. Viselkedésünk akkora nem tetszést keltett, hogy még a főnök is eljött egyszer, hogy ránk pirítson. Jól megtermett ember volt, úgy hogy egy ideig nem mertünk rosszalkodni, ami nálunk azt jelentette, hogy a napernyőket is visszaállítottuk :) Sokáig kellett győzködni a fagyis lányt, hogy jó móka ez, próbálja ki velünk és csatlakozzon hozzánk az asztalunkhoz, meghívjuk egy fagyira. Végül beadta a derekát és nagyon jól érezte magát velünk.
Személy szerint, én szerettem nála lógni, sokat beszélgettünk. Egy év múlva áthelyezték és a testvére, Erika vette át a helyét. Természetesen Ő is megkapta a kötelező kiképzést és vele is nagyon jó barátok lettünk.

   

23

     A szikrázó nap, a hűsítő víz és a forróságtól édesen illatozó nyárfák minden gyereknek kedvet csinál egy kis hideg nyalánksághoz. A táborhelyünkhöz legközelebb eső fagyizó, körülbelül három kilométerre a délegyházi vasútállomás mellett egy kis gomba épületben kapott helyet. A kiadós séta felért egy kalandtúrával. Félig megkerülve a tavunkat, végig az akácerdő mellett, kiértünk a falu végbe, ahol takaros virágoskertek és veteményesek alatt haladtunk el, egészen a szomszédos tóig. A Kék-tó egy hatalmas tórendszer, kisebb-nagyobb csatornákkal, szigetekkel, félszigetekkel és lagúnákkal. Az ottani házakat számos híd köti össze a szárazfölddel. Az egyik ilyen hídhoz kifejezetten sok élményünk kötődik. Mivel a csónakok már kezdték megadni magukat, találnunk kellett valami mást, ahol levezethettük energiáinkat. A tikkasztó hőségben gyakran mártóztunk meg a lábánál, amikor valamelyik fiú kitalálta, hogy ő márpedig a hídról szeretne csobbanni egy nagyot. A fürdőzések miatt már ismertük a víz mélységét, ezért csak azt ellenőriztük le búvár merüléssel, hogy a nincs-e a híd alatt egy hidegebb vízréteg. Eleinte csak a híd aljáról lógva ugráltunk, majd felbátorodtunk és már nem csak a korlátba kapaszkodva kívülről, hanem azon ülve jól elrugaszkodva is. A biztonság kedvéért egyikünk mindig a vízben maradt, ha valamelyikünk rosszul esik, vagy görcsöt kap a lába, segíthessen neki. A sok száz ugrás között csupán kétszer volt szükség erre a biztosításra. Egyszer az egyikünk egy félresikerült fejes okozta megszédülés miatt nehezen talált a felszínre; másodszor pedig az iszapba hajított sörös üveg vágta lábsérülés miatt.

A legtöbbször életveszélyes, elmebeteg ötleteink voltak, már ami a szórakoztató időtöltést illeti, de mindig vigyáztunk egymásra. 

           

24

     A bányatavi nyaralás lényege a vadkempingezés mellett, a vízközelség. Na de milyen víz! A legtisztább, átlátszóbb, legédesebb víz, aminél keresve sem találni jobbat az országban. A bányatavakat övező balesetek mindegyike elkerülhető lenne kellő odafigyeléssel és bizonyos szabályok betartásával. De ez a rossz reklám legalább elrettentette a fürdőzni vágyó tömegeket.

 A sátortábor felépítése után az első és legfontosabb feladat a bóják kihelyezése, ami a mi esetünkben két darab, kötélen kihúzott és lehorgonyzott citromsárga felfújható matrac nudli volt. Ez adta meg a napi pancsolás és vízi játékok keretét. Napszakoktól függően a víz adta szórakozási lehetőségek bőséges tárházának szinte mindegyikét kipróbáltuk és gyakoroltuk is. A reggel egy friss, ébresztő úszással kezdődött, aztán egészen sötétedésig folyt a hangos fürdőzés, hogy szinte csak enni jöttünk ki a partra. Eleinte gumicsónakokkal, matracokon evezve felfedeztük a tó összes rejtett zugát. Átúsztunk a szigetre és a túloldalán ismét vízre szálltunk. Órákat töltöttünk a vízen csak úgy, sodródva hason fekve a matracon, miközben kémleltük az alattunk elterülő élővilágot. A kristálytiszta vízben több méteres volt látótávolság. Az ember teste szó szerint vakított a víz alatt, ahogy rásütött a nap, mintha sellőkkel lett volna népes a tófenék. A hínárok még kevés helyen nőttek fel egészen a vízfelszínig, és jelenlétük még rejtelmesebbé tették a tavat.  Volt két zátonyunk a sziget két oldalán, majdnem szemben egymással. A mi oldalunkon lévőt Sirály szigetnek neveztük el, a másikat Kacsa szigetnek. A névadó ötlet egész egyszerűen az volt, hogy az egyiken sirályon, a másikon kacsák szoktak pihenni. Gyakran eveztünk el hozzájuk és napozgattunk a bokáig érő meleg vízben. A felnőttek, bár elmeséltük nekik hová tűnünk naphosszat, nem tudták hová tenni a dolgot egészen addig, míg el nem jöttek velünk és végül ők is ott ragadtak.

     Összesen három gumicsónakunk volt, két nagy és egy még nagyobb. Ezeket fejjel lefelé fordítva egymásra tettük, úgy, hogy a két kisebbet összekötöttük, a nagyot pedig piramisszerűen a tetejére húztuk. Erről a hatalmas építményről aztán, mint valami toronyról ugráltunk a vízbe különböző figurákat. Ugrottunk mi fejest, seggest, csavartat, bombát és ha sikerült elég lendületet venni, még a szaltó is kifért! Ez a csónakhalmaz volt a színtere legkedveltebb játékunknak, a "bújócska-fogócskának". Lényegében fogócska volt, úszva. A gyors kifáradás miatt vegyítettük a bújócskával, miszerint el lehetett bújni a fogó elől és ha nagyon kimerültünk a csónak volt a ház, amit fogva védettséget biztosított. A fiúk, mivel kicsit idősebbek voltak, úgy menekültek meg, hogy alámerültek. Olyan mélyre úsztak, ahol már nem lehetett látni őket és a nyomást is kellemetlen volt elviselni.

Estére, bár rettenetesen elfáradtunk, mégse kellett kétszer mondani, hogy irány a tó és fürdés!

25

     Legemlékezetesebb nyári emlékeim a délegyházi bányatavakhoz és szüleim ifjúkori repülős baráti társaságához kötődnek. Már egészen kiskorom óta minden évben két-három hétre a család bevágta magát a jól felpakolt kocsiba és elment vadkempingezni, egy akkor még érintetlen kristálytiszta vizű bányatóhoz. Sok-sok keresgetés után végül a legelső hely lett a törzshelyünk, a "Kamionos-tó". Ez egy ovális alakú tó, közepén egy szigettel, Dunavarsány és Délegyháza között pont fél úton, a vasút baloldalán. Az útról észre sem lehet venni, úgy megbújik a hatalmas fűz, nyár és olajfák csokrában. Éppen ezért volt tökéletes hely, egy igazi oázis, ahová szüleink elmenekülhettek pihenni, mi gyerekek pedig ki ökörködhettük magunkat.

Számos kalandunk volt, nekünk kilencünknek. Mindig kitaláltunk valami elfoglaltságot. A régi helyünkön volt egy hatalmas homokos rész, közvetlenül az út mellett, ahol hol elástuk egymást, hol föld alatti bunkereket készítettünk összekötő járatokkal, máskor meg baseballoztunk. Ez utóbbit a fiúk olyan komolyan vették, hogy még saját ütőt is faragtak maguknak. Az arra tévedt autók kimentése is majd mindennapi feladatunkká vált, ami hálás tevékenységnek bizonyult, ugyanis a porul járt sofőrök gyakran visszajöttek és köszönetképpen jókora dinnyét, palacsintát vagy fagylaltot hozott nekünk és a szüleinknek.

      

26

     Nem tudom, hogy az égbolt közelsége miatt, vagy alkati kérdés befolyásolja, de mindig is rajongtam a meteorológiai jelenségekért. Nem kell nagyszabású látványosságra gondolni, egy egyszerű szivárvány is képes felvillanyozni. A viharoktól pedig teljesen be tudok zsongani! Bár láthatnék egyszer igazi tornádót és nem csak termiket! Az éjszakai jelenségek valahogy különlegesebbek számomra. Nincs az a napfogyatkozás, ami felér egy holdfogyatkozással. Láttam több különleges csillag- és bolygóállást, gyönyörködhettem a Hale-Bopp üstökösben és a hullócsillagok a mai napig meglepnek egyszerű szépségükkel. Egyszer láttam igazi meteorzáport is, fantasztikus látvány volt! Kellemesen meleg nyári este volt és a koromsötét égbolton csak úgy szikráztak a csillagok. Néhány előfutár után egyszerre csak elkezdtek záporozni a csillagok. Úgy potyogtak le, mint a kövér esőcseppek gurulnak le záporidőben az ablakon. Megszámolni sem lehetett őket, nem hogy kívánni utánuk! Én meg csak ültem a ház előtt egy műanyag kerti székben, szájtátva bámultam az eget és arra gondoltam milyen csodálatos jövő várhat rám, ha ilyen gyönyörű a világ, amiben élek.

   

27

     A szobámat magam választhattam ki. Amikor már kinőttem az emeletes ágyat és több magányra is vágytam, három szobánk állt használaton kívül. Ebből egy lomtárként funkcionált, kettő pedig nyári szoba volt, ahogy mi hívtuk, amolyan vendégszoba féleség, bár bútorozatlanok. Én az emeleti nyugati szobát választottam, szemben a lépcsővel, Apuék szobája felett. Amíg még nem volt a sajátom, amolyan dzsembori szobának használtuk. Hatalmas szimpla és szétnyitható szivacsok voltak benne, amikből sátrat építettünk és abban fetrengve rongyosra hallgattuk magnón a szomszéd fiúkkal, akiké a kazetta volt, a Rapülőket. Más bútor nem is volt, csak a szivacsok meg egy piros mozdonylámpa, ami két színes körtével világított. Gondosan karban tartottuk és törölgettük róla a port. Az izzókat pedig hangulatunktól függően cserélgettünk benne. A fal fehér volt és a kültéri festék miatt durva felületű...mi pedig szép színes krétákkal dekoráltuk. Volt egy sárkányunk, ami úgy keletkezett, hogy egy beázás foltot rajzoltunk körbe, majd szeme lett, pikkelyei és csökevényes karja. A déli fal teljes egésze egy nagy rácsos ablak, keskeny és befelé lejtő párkánnyal. Nyitható ablak csak egy darab négy kockás rész. Amikor odakint még hideg volt, de sütött a nap, az ablak alatt a földön fekve sütkéreztünk, este pedig a várost és a csillagokat lestük távcsővel.

     

28

     Zsuzsámék akkoriban a Déli pályaudvar mellett laktak egy társasház ötödik emeletén. Sokat lébecoltam náluk. A liftjük már akkor is ritkaságszámba ment, pláne hogy működött is! Az alig 1x1 méteres fa fülkének üvegezett harmonika ajtaja volt és súlyérzékelős billenős padlója. Amikor belépett valaki felkapcsolódott a lámpa. Kedvelt szórakozásom volt úgy utazni, hogy a padló feletti peremre álltam a talpam külső részével, gondosan egyensúlyozva, így a lift nem érzékelt, és sötétben utazhattam. Igazán különleges volt.

29

     Nem tudom hányan mondhatják el magukról, hogy igaz baráttal rendelkeznek, legalább eggyel. Zsuzsámmal a mi barátságunk még az általános iskolában kezdődött, a bénák matek óráján. Nálunk ugyanis talán az elsők között vezették be, hogy bizonyos tantárgyakból képességek szerint bontott, és az egész évfolyamból vegyes csoportokat hozzanak létre, az eredményesebb tanulmányi előrehaladásért. Sorstársi viszonyunk csak hamar "öri bari" státuszba sodort minket. Iskolaidőben csak egy-egy szünetet tudtunk végig dumálgatni, és azt is titkolózva, mivel elég éles osztály-harcok voltak nálunk. Ezért elkezdtünk fecnikre firkált üzeneteket váltani úton-útfélen, majd leveleket adogattunk, sőt küldözgettünk egymásnak, végül lett egy levelező füzetünk, tele bizalmas és gyerekesen őszinte butaságokkal. Egyszer el is veszett, igaz csak egy padban lett ott felejtve, és még aznap meg is került, ránk mégis a frász jött, tekintve a benne szereplő számos véleményt, vagy cikizést, amin keresztül egy kisiskolás feldolgozza a napi sérelmeit. Ezután inkább tanítás után beszéljük meg dolgainkat. Ahogy kitavaszodott, szokásunkká vált, hogy a hazafelé éppen útba eső Rigó Jancsi cukrászdában felváltva meghívjuk egymást fagylaltozni. Akkor még öt forint volt egy gombóc fagyi. Bár nem mehettünk minden nap, idővel mindet végig kóstoltuk. Azóta vallom azt, hogy a jó cukrászda ismérve a citrom és a csokoládé. Ha ezek finomak, akkor a többi ízben sem csalódhatunk.

...és nem olyan rég.

Akkor...

    

30

     Budapest közelsége ellenére egy igazi érintetlen "vadonban" nőttem fel. Egy hegyen, aminek nem csak a neve az. Budaörs városa szó szerint a lábaink alatt hever. A déli fekvésű helyoldalról 180 fokos szögben belátni a horizontot, így nekem nem volt túl nehéz elfogadnom azt a tényt, hogy a Föld kerek. Tiszta időben szabad szemmel ellátni egészen Dunaújvárosig. Nálunk még hallani a madarak hajnali csicsergését, bár a város zaja az évek múlásával egyre erősebb. Ez egy monoton búgás, ami aljas fejfájás formájában képes tönkre tenni az ember szombat reggelét. Sajnos most már ez is a csend része. Amikor elköltöztem otthonról hogy pécsi diák legyek, sokáig nyomasztott egy érzés. Nem tudtam kipihenni magam szabadidőmben, de hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni igazából mi bajom van. Aztán egy tanulós szombat délelőtt egy kis gép repült el felettünk, mire beugrott! Bár nem volt honvágy érzésem, mégis hiányzott az a környezet, ami addig, olyan sok éven át körülvett. A budaörsi reptér miatt nekem természetes a repülők motorzúgása. Hétvégente már reggel 7-8 felé motor próba van, aztán tan köröket repülnek szinte egész nap, időjárástól függően. Mivel a szüleim repülősök voltak, gyakran szórakoztunk azzal, hogy hangról megpróbáltuk megmondani milyen típusú gép repül éppen.
     Az emlékem is egy ilyen tipikus hétvégi nap. Tavasz volt, a föld már felengedett és édeskésen illatozott. A levegő langyos volt és a napnak is volt már egy kis ereje. A hóvirág már levirágzott és a talaj elég száraz volt ahhoz, hogy le lehessen rá feküdni. A hóbortos szél hol gyengén, hol erősebben kapott az ember hajába. Az ég mosolygósan kék volt és vibráló szürke pamacs felhők úsztak át rajta. A fű kezdett már magához térni és a fák rügyei már csaknem pattanásig feszültek ... Én meg csak feküdtem a kert aljában, egy lankás domboldalon és hol az eget bámultam ábrándozva, hol hason, a kezemen fekve követtem a hangyákat nagy igyekezetükben, vagy a poszméheket, ahogy ki-be repülnek a földbe ásott fészkük bejáratán. A feketerigók éneküket cifrázták, miközben néha hangos csiviteléssel osztozkodtak egymással a tojók kegyeiért. Békesség volt, véget nem érő nyugalom. Nem volt olyan feladat vagy kötelesség, ami megzavarhatta volna ezeket a hosszú pillanatokat.

...és hihetetlen, hogy találtam róla fényképet!

        

Tavaszi nagytakarítás

     Kisütött a nap, csak úgy szikrázik! Szinte elhiszem, hogy végre kitavaszodott. Ez azonban csak egy kis lélekmelengető a télutó előtt. Sokaknál ez a végkimerülés időszaka, többféle értelemben is. Túlélték a karácsonyi nagy hajcihőt; sikerült minden szerettüknek valamilyen ajándékot szerezni, több-kevesebb örömszerzéssel. Kifogadkozták magukat erre az évre is és most kasszasiker filmekbe illő célkitűzésekkel folytatják életüket. A fagyok hiányában lassan eluralkodik rajtuk az influenza és a különböző megfázásos betegségek. Mire végre megérkezik az igazi februári tél, nagy zimankóval, a lelkük is kimerül, kicsit fáziskéséssel éli meg az év végét. A dolgok lassan elszíntelenednek és mindent szürkének látnak. Nem véletlen, hogy ez, a karácsony után a legdepressziósabb időszak. De ez a magunkba fordulás egyben tökéletes alkalom is az éves számvetéshez is. Részemről én idén egy kicsit másképp közelíteném meg ezt a dolgot. Nem csak az elmúlt évet szeretném összegezni, hanem egy fél életet.  Ebben az évben lesz ugyanis harminc éve annak, hogy megszülettem, és itt vagyok. Eme jeles esemény tiszteletére igyekszem valami különlegessel előrukkolni. Az jutott eszembe tegnap, hogy harminc valamivel kéne kedveskedni ennek a szép kerek időszaknak. És mivel ez egy élet szakasza, arra gondoltam mazsolázhatnék az emlékeim között. Minden napra egy visszaemlékezés, harminc napon keresztül. Csak spontán, ami eszembe jut éppen... Na, ma még nem volt ilyen. Pedig az ember azt hinné ez olyan könnyű. Nem szeretnék mindenáron emléket előkaparni. De van még időm, csak most indult el a nap :)