2020. szeptember 17., csütörtök

Kísértetek

      Szavak, szavak... érzések és gondolatok. Átszőnek minket, kihatnak ránk, a cselekedeteinkre, a mozdulatainkra, testbeszédünkre. Kifejezzük vagy palástoljuk... néha már úgy érzem nem is rajtunk áll,csupán bábok vagyunk melyekkek valami fensőbbséges erő kedvére szórakozhat! Máskülönben hogy lehet az, hogy másra vágyom, mint amit szerintem akarok? 

     Eddig azt gondoltam magamról erős értékrendem van, mely biztos lábakon áll, lehet rá építeni. De felnőni az én életemben azt jelenti tartós alvás hiánnyal kell együtt élni. És ez az állapot mostanra olyan kimerültséget okozott, mely karöltve jár a közömbösségel és ezért utálom magam. Észre veszem még az élet apró szépségeit ugyan, de sok minden más láthatatlanná vált. Fel sem fogom sokszor, ami körülöttem van és így gyorsan és üresen szaladnak el mellettem a napok, a hetek. Ugyanakkor a nemrég nyakamba szakadt temérdek szabadidő teret enged ezeknek a mélyen magamban fészkelő rémes érzéseknek. És csak jönnek és jönnek, de annyian vannak, hogy megrémítenek és nem akarok foglalkozni velük! Nem bírok el velük! És fogalmam sincs mi alakította ki őket az évek során. Mit kellett volna tennem másképp, hogy most ne legyenek itt?! Ráadásul mind csak sejtések, nincs körvonaluk, nevük csak tömegük. Emiatt viszont nem tudom csokorba fonni őket, hogy könnyebb legyen feloldást találni... Tanácstalan vagyok... és öreg, mert már arra sem emlékszem hogy kezeltem ezt a bennem élő kuszaságot annak idején, amikor még nem hatalmasodott el rajtam ennyire.

Valaki segítsen! Rántson ki ebből a trutyiból! Rúgjon belém! Rázzon fel! Fogja a kezem és vezessen kicsit, amíg vissza nem találok az ösvényemre.

Szembenéznék én vele, ha tudnám mivel kell! De múltbeli, meg sem történt kísérésekkel ellen nem tudok küzdeni. És bánt, hogy itt vannak.


Lehet, hogy csak meg kell tanulnom szeretni magam? Ennyi lenne csupán? 

2020. szeptember 16., szerda

Gárdonyi Géza - Éjjel a mezőn


Augusztusi csöndes éjen
a boglári mezőségen
ballagok.
Lágy homály űl a határon.
Csöndes árnyék, csöndes álom.
Odafenn meg ragyognak a csillagok.

Éj van, éj van, szelid, enyhe.
Minden alszik elpihenve.
Alszik a bogár a fűben;
a madár az ákácfákon;
alszik a nyúl a bokorban,
pillangó a bogáncs-ágon;
alszik a por; alszik a kő;
alszik ember, alszik állat.
Csak a békák ümmögetnek
félig alva, félig ébren,
valahol a messzeségben,
álmosító bús danákat.

S mintha megszünt volna minden
emberélet e világon,
s csak magam maradtam volna
egyedül,
egyedül ez éji tájon;
s mintha mindig éj volt volna,
s mintha mindig éj maradna:
sötét föld és fekete fák,
sötét ég és csillag rajta,
fénylő csillag-ezerek, -
s nékem semmi egyéb gondom,
semmi célom, semmi dolgom,
csak bámulni önfeledten,
egy megálló tekintetben
a ragyogó szép eget!

Milyen szép az ég! Milyen szép
végtelen nagy kék mező!
Valamikor a nagy Isten
járt-e rajt', mint magvető,
s teleszórta gyémántmaggal:
apró, fehér csillagokkal?

Vagy talán e sok szép csillag,
angyal-szem mind, ránk-leső,
embersorson olykor-olykor,
néma szívvel könnyező?
Hát a hulló-csillagok?
Lejebb szálló angyalok?

Nem tudom. Csak nézem-nézem
odafenn a magas égen
azt a sok szép, lehunyorgó
sziporkázó csillagot,
s lelkem mély, szent békességben
földi árnyban, égi fényben
elmerülve andalog.

Mozdulatlan hallgatással,
mozdulatlan álmodással
állnak a fák, állok én is;
az alvó rét lélekzetét,
kakukfűves lehelletét
szívják a fák, szívom én is.
Halk sóhaj száll most a réten,
aztán újra csend van, csend...

Finom, lenge, fehér felhők
szállnak lassan odafent.
Úgy nézem, a györki erdő
sötétjéből szállanak,
és mögöttük halaványan
fény dereng az éjszakában:
érkező holdsugarak.

Látom most a györki tornyot
fák közül mint hegyes ormot,
amint magas őrszellemként
felsötétlik, s néz merőn,
míg a Hold, leplét levetve,
ott áll bájosan remegve
fenn a távol hegytetőn.

Leheverek a szénára
egy száraz kis fűboglyára
s holdimádó lelkem mélyén
mint a kútnak sötét mélyén
a Hold képe fölragyog, -
s mindig föllebb-föllebb szállva
csillagos szép országába
a Holdvilág mosolyog.

Csend van. Reám ereszkedett
valami szent kábulat.
Szemem hunyva, mégis látom
fenn az égi magasságon
a Holdat, s a Had-utat.
Hadak-útján Holdkirálylány
sétál méltóságosan;
fátyolát magával vonva,
mosolyogva bájosan.

Itt is, ott is meg-megáll és
megszólít egy csillagot:
- Kaszás-csillag, jó munkásom
van-e máma sok dolog?
Sánta-Katát látom amott
hozza már az ebédet,
Bojtár csillag, Három-király
lesz reá a vendéged.

Mit beszélnek még odafenn?
azt én nem is sejthetem.
A királylány ime most a
Göncöl-szekérhez megyen.
Fátyolába burkolózva
szemérmesen beleül.
Beleül.
És a felhők havas útján
lassan lengve elrepül.

2020. szeptember 14., hétfő

A víz illata

     Új nap, régi-új érzések... illatok, hangulat... honvágy.
Hideg víz illatot csen a hóbortos szellő a város felé. A tengernek most Balaton illata van. Gyerekkoromban elég szokáig mi mindig nyár elején töltöttünk egy hónapot Fenyvesen. És ebből 2 hétig tuti rossz idő volt. Lehűlt és esett. A forró nyári illatokat felváltotta a nyírkos pára szaga. A nádé, hínáré, a hidegé. Ilyen illat volt most is. Tiszta, halszag mentes. És hogy honnan ismerszik meg, ha az ember felnő? Hogy mellkasomba hasító éles fájdalommal kellett legyűrnöm magamban azt az elfojthatatlan vágyat, hogy kisétáljak a vízhez és beleszippantsak mélyen, amennyire csak lehet, megtisztulva azzal a hétköznapok "bűneitől". De dolgom volt, és nem fért bele és.... kihagytam. Pedig talán pont erre lett volna szükségem. A tiszta víz illatára.