2010. március 17., szerda

Április bolondja leszek

Április elsején április elseje lesz. Ez nagy kihívás minden oktatási intézménynek. Nálunk iskolai egészségnap lesz, amiből az elején még úgy nézett ki, hogy teljesen kimaraok egészségtan tanárnak lenni ide vagy oda. A kevéske keserű csalódottság után, ami az értekezletet követte végül megérkezett a lehetőség. Az alsótagozatos tanítók lecsaptak rám ;> Így most nekik segítek a szervezésben és még foglalkozásokat is fogok tartani az 1. - 2. és 3. osztályban!

Aztán jött a következő értekezlet, ahol kiderült, hogy nekem is lenne miben segédkezem a felsős tagozatoknál. Egy kicsit úgy érzem, mintha cserben hagytam volna a munkaközösségem tagjait, akikre mondhatni "rásózták" a feladatot...De hát élni kell a lehetőséggel. Természetesen megígértem, hogy segítek a felsős program kidolgozásában. Unatkozni már biztosan nem fogok a következő 2 hétben.


Így van ez, amikor vége egy nagyobb megpróbáltatásnak, rögtön jön egy következő...imádom ;>

2010. március 4., csütörtök

1999.10.05. - Téli mese

Lenge kemény szél csípi arcomat, amint kiérek a völgy védelmét adó fenyves erdőből. Egy végtelen, szinte új világ mutatkozik előttem. Már ezerszer láttam, mégis mindig más. Egy tisztás, semmi különös. Puszta fű- és gazhalmaz. Amint lábam a fagyott fűre lép, szívem összerezzen hallva a lágy, csilingelő hangot talpam alatt. Lenézek. Arra gondolok, vajon hány életet törtem ketté vékony, csontos testemmel...
Nem sietek. Igaz, csak gallyért küldtek ki, de már látom közelegni a vihart. Felpillantok, és egy, a felkelő nap fényétől aranyban úszó, végeláthatatlan teret látok magam előtt. Egy lépést megtéve, már én is e látvány részese vagyok. A rengeteg dércsepp csakúgy vakítja szemem. Nem megyek tovább. Csak állok, és hagyom, hogy bőröm magába szívja a tél friss illatait. Miközben figyelem a táj változó szeszélyeit, a talajból ismeretlen erő kapaszkodik egyre feljebb lábamon, s már egész testem bizsereg. Szaladnom kell, futnom... mennél messzebb! Ahogy rohanok egyre gyorsabban és gyorsabban, mégis könnyű léptekkel, mintha szállnék, megszűnik a hajnal néma csendje, amint hátam mögött mindent elnyom a sarkamról felverődő milliónyi jégdarab csengése-bongása. Széttárt karokkal megyek valahova; szememet lehunyva repülök. Mígnem azon kapom magam, hogy az eget bámulom, és azt, ahogy mögülem az ezernyi gyöngyszem magasra száll, egészen beleveszve az ég kékjébe. Micsoda boldog és szabad pillanat ez!... majd hirtelen hallva valamit, megállok. Oly érzés fogott el, mintha álom lett volna csupán az egész, és most felébredek. Egy fa mellett állok. Száraz diófa volt, ágán egy holló ült, és rikácsolt. Rossz előérzetem támadt...
A nap közben felkelt és narancsos ragyogásba vonta a környéket, ahol felnőttem. Olyan tiszta eget még sohasem láttam. Csönd lett. Még a szívem mélyén suttogó dallam is elhallgatott. Furcsán éreztem magam. Leheletem a hűvös levegőn szinte rögtön megdermedt, és mint papírnehezék zuhant lefele. A tó felől érces szellő süvített, néha eljátszadozva a hóval.
Az erdő szélén találom magam. Benézek a sötét rengetegbe, és mintha ez lenne az utolsó utam... gondolatom csak az utolsó kérés körül kereng. Ki kell használnom a szűzi havat játékra! Eldőlök, sőt, mintegy belezökkenek a tegnap este hullott hóba. A tetején megfagyott vékony páncél alatt puhább rész rejtőzött. Egy angyalt csinálok és csak fekszem benne egy ideig. Meredek felfelé, míg végül lassan felülve végigmérem a tájat. A szikrázó legelőkből kinövő hegyek, mint óriások tornyosulnak fölém. Az egész vidék, akár egy mozaik, fekete-fehérbe öltözve tette érdekessé az összképet. Felegyenesedtem. Lábszáraimba érdekes merevség állt. Az a valami hívott, nem késlekedhettem tovább. Kivert a hideg. Ruhámon a felolvadt havat csont keményre fagyasztotta egy kisebb fuvallat. Lilabőrös lett a hátam, ahogy a szél szabadon járkált ruhám alatt... s már dideregtem. Ráeszmélve helyzetemre, összeveregettem kesztyűm nélküli csupasz kezem. Fájt. Mégis arra gondoltam; otthon majd megmelegszem a tűznél... A fény ide már alig jutott be, pedig még csak az erdő szélén járok. A félhomályon kívüli sejtelmes birodalom volt ez. A láthatatlan szélnek csak hangját, és a porhóból cifrázott táncát lehetett észlelni. Feldobta, majd elengedte, hadd szálljon és csillogjon a kívülről érkező szűrt fényben. Ez a látvány, mint fantom kísértett a rengetegben.
Még sok dolog várt rám a házkörül, így nem időzhettem sokáig ebben a világban. Pár perc múlva már nyakig magrakva fával indultam a világosság felé, mikor váratlanul a feketeségből egy erős, zömök test vetette rám magát. Tépett vadul, menekülnöm sem lehetett. A másodpercek óráknak tűntek, a percek éveknek... a rémülettől eldobott husángok, úgy tűnt lebegnek; bár egyre magasabbra repültek, majd kevéske gondolkozás után mégis lefelé vették irányuk s zuhantak. Tömegükből sem veszítve egyre csak gyorsultak. Szinte mind ránk zuhant... Eltűnt az idegen. Tudtam, hogy még egyben vagyok, de nem sokáig. Kezdtem érezni testem tagjait. Amerre néztem, vörösre mázolt hó hevert. Elfogott a rettegés, de nem attól tartva, hogy visszatér, és végez velem. Nem. Csak ennyit akart... halálos sebet ejteni.
Mennél hamarabb haza kellett érnem! Ott hagytam heverve minden fát, támogatva lelkem; csak még egy lépést! Vadul reszkető kezemmel az oldalamat szorongattam. Mindinkább sötétebb és melegebb vér bugyogott ki fehér bőröm alól. Hányinger fogott el. Tudtam, ha most elesem, nem kelek fel többé. A sötét faágakon át a biztonságot sugárzó rét látványa vonzott kifelé az erdőből. Lám, most is más arcát mutatta. Nem volt már kedves és független. Rideg volt, mintha nehéz fájdalom ülte volna meg. A közelgő vihar goromba gomolyai fellegekben gyülekeztek. A békés nyugalmat megtörte fájdalmas, de erőtlen szuszogásom. Minden ezt visszhangozta. Mikor megpillantottam kunyhónkat, erőm igazán fogytán volt már. Nagyapám már aggódó szemekkel vizsgálta a környéket, vajon melyik irányból érkezhetek. A vihartól féltett.
A piciny faházikó kéményéből ritmusos táncot lejtett egy vékony füstnyaláb. Édeskés süteményt éreztem és Nagyanyám kezének szappanos illatát... rövidesen minden elsötétült. Földre hulltam. Még emlékszem, amint a kemény hó bevésődik fagyott arcomba. A távolból tompa puffanásokat hallottam közeledni felém. Megfordított és magához szorított. Szipogott, és rólam beszélt... Összeszedett minden energiám mozgatórugója egy megmagyarázhatatlan érzés volt. Biztonságban voltam. Csak a szemem hadd nyithassam ki még egyszer, hogy láthassam Őket. Hát ekkor, az utolsó pillanatban kell megtudnom szeretetek súlyát?!
...elhallgatott a mélyről jövő remegő szó. A gyenge test elnehezült. A komor gyászoló csendet csak egy, a távolban vonyító farkas zavarta meg. Párpercnyi búcsúbeszédnek tűnő üvöltése után megtörölte véres pofáját a frissen kikapart hóban, mejd eltűnt az erdő homályában.

2010. március 3., szerda

Ezen gondolkodhattok

     Az ember olyan lény, akinek nem elég éreznie a dolgokat, muszáj mindent megfogalmaznia, keretbe öntenie. Az érzelmeket sem tudjuk elfogadni. Nem tudjuk őket egyszerűen csak megélni...mindenért magyarázkodnunk kell...magunknak. Ez lenne az út keresés egyetlen módja?
Gondoljunk csak bele: Elmélkedünk az eredetünkről, a fensőbb hatalom létezéséről, firtatjuk az élet értelmét és saját boldogságunk vagy nyomorúságunk okát.
Minek? Jó, persze ezen egyszer mindenkinek át kell esnie, de mi szükség arra, hogy örökké visszatérő téma legyen?
Még a legalapvetőbb biokémiai folyamat (vonzalom) pszichológiai kivetülésének (szerelem) kialakulása, jelenléte, minősége is vita téma. Csak jött, megláttam, megtettszett és vele vagyok. Ez olyan nehéz és magyarázandó? Vagy eleve elrendeltetett volt mindez?
Létezik-e a véletlen vagy minden okkal történik?
Ha engem kérdeztek, én hiszek a véletlenben, az elrendelt véletlenben. Hogy mindennek megvan a maga oka és ebből kifolyólag a következménye is. Azt szoktam mondani: "Minden jól van úgy, ahogy van." Ezt most csakis a kapcsolatokra vonatkoztatva értem.
Az ember nem hiába találkozik bizonyos emberekkel, fut össze régi ismerősökkel vagy éppen ellenkezőleg, elkerüljük egymást. Úgy vélem, hogy az észlelés, tapasztalás hosszú folyamatában el kell érni bizonyos érettségi szinteket, mert csak annak tudatában leszünk képesek különböző embereket megérteni (megérdemelni). És csak ekkor van értelme a találkozásnak is.
Ezt a fejlődést az élet tapasztalásai viszik előre, de ez nem törvényszerű. Az egyén személyiségéből adódik, hogy képes-e a fejlődésre, a változásra.
Hogy mi ennek az értelme? Egy teljesebb kép az egészről. Minél több ember gondolatát ismerjük, gondolatmenetét értjük meg, annyival többek leszünk mi magunk is.
Régebben ragaszkodtam a jegyzeteléshez. Mindent leírtam, hogy el ne fejletsem, de rájöttem, hogy felesleges volt. Azok a dolgok mind mulandóak. De az ismerettség örök. Senki sem felejti, milyen volt egyesekkel való első találkozása, vagy hogy milyen érzéseket, milyen hangulatot váltanak ki belőlünk. Ezeket mindig érezni fogjuk, változatlanul; nem függenek időtől, kortól, életkorunktól sem.
Érzéseket akkor írunk le (akár írásban, akár szóban), ha másokkal is szeretnénk azt minél jobban megosztani, hogy ő is úgy érezzen, ahogyan mi, mert ez fontos számunkra. Vagy azért, hogy örömet okozzunk vele vagy hogy tetteink okára rávilágítsunk.
Bánt minket, embereket a meg nem értettség.
Nevezhetjük akár önzésnek (egészséges önzésnek) azon igényünket, hogy megértsenek minket. Erre épül a világ. Ha nem lenne az önzés, akkor nem lennének művészetek. Nem lenne költészet, festészet, szobrászat, építészet...
Rá kellett jönnöm, hogy rossz tulajdonságaink tesznek minket jobbá, ha odafigyelünk rá, mássá, ha nem szégyelljük őket és naggyá, ha kreatív alkotás formájában megosszuk másokkal, a világgal.

2010. március 1., hétfő

Gondolkodtató sorok

Az ígért üzenet holnapra várható...a suliban hagytam a jegyzeteimet ;>

A tavasz első napjai

Szombat éjjel szélvihar hozta meg a tavaszt. Még a megáradt patak dübörgését is elnyomta az orkán. Fantasztikus éjszaka volt!

A megáradt Bükkös-patak:

Március első napja változatosan, vidáman telt ;>



















Frontok jöttek, felhők mentek és végül kisütött a nap ;>