Az ember olyan lény, akinek nem elég éreznie a dolgokat, muszáj mindent megfogalmaznia, keretbe öntenie. Az érzelmeket sem tudjuk elfogadni. Nem tudjuk őket egyszerűen csak megélni...mindenért magyarázkodnunk kell...magunknak. Ez lenne az út keresés egyetlen módja?
Gondoljunk csak bele: Elmélkedünk az eredetünkről, a fensőbb hatalom létezéséről, firtatjuk az élet értelmét és saját boldogságunk vagy nyomorúságunk okát.
Minek? Jó, persze ezen egyszer mindenkinek át kell esnie, de mi szükség arra, hogy örökké visszatérő téma legyen?
Még a legalapvetőbb biokémiai folyamat (vonzalom) pszichológiai kivetülésének (szerelem) kialakulása, jelenléte, minősége is vita téma. Csak jött, megláttam, megtettszett és vele vagyok. Ez olyan nehéz és magyarázandó? Vagy eleve elrendeltetett volt mindez?
Létezik-e a véletlen vagy minden okkal történik?
Ha engem kérdeztek, én hiszek a véletlenben, az elrendelt véletlenben. Hogy mindennek megvan a maga oka és ebből kifolyólag a következménye is. Azt szoktam mondani: "Minden jól van úgy, ahogy van." Ezt most csakis a kapcsolatokra vonatkoztatva értem.
Az ember nem hiába találkozik bizonyos emberekkel, fut össze régi ismerősökkel vagy éppen ellenkezőleg, elkerüljük egymást. Úgy vélem, hogy az észlelés, tapasztalás hosszú folyamatában el kell érni bizonyos érettségi szinteket, mert csak annak tudatában leszünk képesek különböző embereket megérteni (megérdemelni). És csak ekkor van értelme a találkozásnak is.
Ezt a fejlődést az élet tapasztalásai viszik előre, de ez nem törvényszerű. Az egyén személyiségéből adódik, hogy képes-e a fejlődésre, a változásra.
Hogy mi ennek az értelme? Egy teljesebb kép az egészről. Minél több ember gondolatát ismerjük, gondolatmenetét értjük meg, annyival többek leszünk mi magunk is.
Régebben ragaszkodtam a jegyzeteléshez. Mindent leírtam, hogy el ne fejletsem, de rájöttem, hogy felesleges volt. Azok a dolgok mind mulandóak. De az ismerettség örök. Senki sem felejti, milyen volt egyesekkel való első találkozása, vagy hogy milyen érzéseket, milyen hangulatot váltanak ki belőlünk. Ezeket mindig érezni fogjuk, változatlanul; nem függenek időtől, kortól, életkorunktól sem.
Érzéseket akkor írunk le (akár írásban, akár szóban), ha másokkal is szeretnénk azt minél jobban megosztani, hogy ő is úgy érezzen, ahogyan mi, mert ez fontos számunkra. Vagy azért, hogy örömet okozzunk vele vagy hogy tetteink okára rávilágítsunk.
Bánt minket, embereket a meg nem értettség.
Nevezhetjük akár önzésnek (egészséges önzésnek) azon igényünket, hogy megértsenek minket. Erre épül a világ. Ha nem lenne az önzés, akkor nem lennének művészetek. Nem lenne költészet, festészet, szobrászat, építészet...
Rá kellett jönnöm, hogy rossz tulajdonságaink tesznek minket jobbá, ha odafigyelünk rá, mássá, ha nem szégyelljük őket és naggyá, ha kreatív alkotás formájában megosszuk másokkal, a világgal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése