Mit diktál a józan ész?

A józan ész, kicsit sem objektív nézőpont. Az úgy tesz, ahogy a szívünk rendeli, csak a látszat kedvéért, de megmenteni nem tudja a lelket a nyomorúságtól.

Tíz éve bennem ragadt egy óriási érzelmi potenciál, amitől semmilyen alkotói folyamattal nem tudtam megszabadulni. Feloldozásra várt. De az egy lassú folyamat, így nem várható el senkitől, hogy egyetlen beszélgetés után megnyugvásra leljen. Az csak a tapasz feltépésére elég, mely újra szembesíti az embert a múlttal. Ahhoz ugyanis idő kell, hogy a sarokba dobott, jól rápakolt emlékek újra szemelé kerüljenek, pont mint valami lomtalanítás.

Az első kör mindig a sokkoló. De jók az előérzeteim és tudom hogy képesek leszünk őszinték és nyitottak lenni egymáshoz és önmagunkhoz is. 

Az "új család"

Jégvirágos jó reggelt!

Mondtam már, hogy megszerettem itt? A járvány helyzet miatt évek óta elszigeteltséggel megspékel társadalmi kirekesztettség érzése a bevándorló státuszom miatt most hirtelen elenyészni látszik. Ahogy Apukám egy barátja mondaná: "Gyütt-mentek" vagyunk. De az ismeretlen ismerősök váltak legnagyobb támaszunká. Bár elsőkörben a honfitársi összetartozás kötött össze minket, idővel egymást segítve a megpróbáltatásokban, ők lettek az új családom. Barát, főnök, tesó egyben; egy komplex csomagot kaptam, tele mindenféle hasonlóval és mással, mint amilyen én vagyok. Kicsit lökött, néha kifacsart, pimasz, sőt nagyszájú, de felszabadultan őrült és mindig kitartással teli.

Kivánom, hogy Mindenki találja meg magának azt a társat, közeget, amely nem csak az örömteli pillanatokban van jelen az életében, hanem átsegíti a nehéz időkben is. 

Futom magamban a köröket (Nyers változat)

Monogámia kontra mások is élnek a földön, akik időnként rád találnak és olyanokat mondanak, amiket még hallani szeretnél... de nem tőlük. Viszont mivel ezeket már ritkán hallod attól, akivel vagy, ez egyfelől elszomorít, másrészt kiborít és összezavar. Ez nem csak a hűség próbája. Hiszem, hogy az emberek változnak. A személyiség nem egyik napról a másikra bontakozik ki teljesen. Az évek, évtizedek alatt rengeteget különböző dolog történik velük. Elvesztünk dolgokat vagy hiába küzdünk... És akkor ott vannak azok, akik egymás mellett döntöttek valamikor nagyon régen, még fiatalon és idővel persze ők is megváltoztak ebben-abban. De mi van, ha nem együtt változtak? Csak egymás mellett? Mint két vágány, ami eddig együtt futott, de a terepviszonyok miatt hullámok alakulnak ki rajtuk egymástól eltérően. Majd néha az egyik kicsik jobbra, a másik kicsit balra kanyarodik, de időnként újra párhuzamosan futnak, csak már nem olyan sokáig, mert jön egy következő göröngy... Az élet nagy kérdése lehet azoknak, akik csak maguk vannak, ketten és nem függenek tőlük mások: menni vagy maradni? 

Én például, több mint egy évtizedig éltettem magamban egy romantikus epekedést egy plátói "szerelem"... egy talán nem is létező személy után, egy fiatalkori találkozás miatt, csak mert időnként magányosabbá váltam és ezzel próbáltam kipótolni az űrt. De most, hogy így belegondolok, egy kutyával talán jobban jártam volna  😅

Őszintén?

Egy rémisztően őszinte beszélgetés előtt állok. Tíz évet vártam rá. Ezidő alatt egy valóságnak vélt kreálmány élt a fejemben. Persze hiába gondolom, hogy előbb kellett volna megejteni ezt, hiszem, hogy pont erre volt szükségem, hogy tipródjam. Hogy a talpamra álljak végre és elhatározásra jussak magamat illetően, hogy mik az új irányvonalak. Mert a régiek az évek során szép lassan elhalványultak. Rengeteget változott a véleményem, a hozzáállásom sokmindenben. Fényévekre azoktól az egyértelmű és tiszta értékektől, amelyeket egykor magaménak hittem. Azok már csak távoli irányvonalak. Mert semmi nem fekete vagy fehér... inkább, mintha minden a szürke tartományba esne. Sajnos ami tobvábbra sem változott, az a csapongó önbizalmam. Kezdem azt érezni több van ebben, mint megismerni önmagam. Mintha rajtam kívülálló dolgokat is cipelnék magammal, generációs sémákat, kódokat, hibákat, amik nem az enyémek, mégis itt vannak és kihatnak rám, gátolnak, blokkolnak, befolyásolnak... az érzéseimet, reakcióimat, merészségemet, az egészséges saját öntudatomat. Mintha megfeneklettem volna. Ezt érzem már régóta. Csak kaparok itt szerencsétlenkedve évek óta, hogy tisztán lássam önmagam és a végén kiderül, hogy máshol van a kutya elásva. Szívás, nem igaz? 

De ezek az újra 'találkozások' segítenek keretbe foglalni ezt az őskáoszt. Talán. Ettől függetlenül fogalmam sincs mire kell majd választ adnom és ez izgatottá tesz. Motivál, hogy rázzam gatyába magam, tisztára, mint valami vizsga drukk. Rengeteg mindent mondhatnék, de annyiféleképpen lehet azt is. Olyan sok árnyalata, részigazsága van a teljes őszinteségnek. Lehet egyáltalán teljesen őszinte valaki? Mintha csak egy eszköz lenne nem, amit az befolyásol mit akarunk elérni és aképpen formáljuk... de ez így hazugság, önámítás.

Azt mondják, az igazság fáj. Teljesen egyetértek vele. A legtöbbünknek nincs elég bátorsága bevallani még önmagának sem, hogy a dolgok nem olyanok, illetve nem egészen úgy vannak, mint ahogy azt megpróbáljuk elhitetni másokkal. Nekem sincs. Nem azok vagyunk, akiknek mutatjuk magunkat és a pillanat, amikor ráébredünk arra milyenek is vagyunk igazán és hogy azok szeretnénk lenni, na az az igazán rémisztő. Elfogadni és felvállalni igazi önmagunkat. 

Én még mindig másokat tartok szemelőtt. Kötelességből, tiszteletből, félelemből, kifogásként hivatkozva rájuk önmagamban, hogy nem bánthatok meg senkit/bárkit/mindenkit azzal, hogy... nem is tudom átlépek rajtuk, csak hogy ÉN kiteljesedhessem. Nem minden áron. 

Vagy csak még nem jutottam el addig a pontig, hogy felismerjem ennek fontosságát és ezt helyezzem mindenki más elé. 

Idézet: "Nő vagyok. "

"Nő vagyok.

Nem kértem, nem választottam, kaptam. Olyan világba születtem, ahol annyian élünk egyedül, mint még soha a történelemben. Olyan világba, amelyben kénytelenek voltunk magunkra vállalni számos olyan feladatot, ami eredetileg nem a miénk volt. Nem mi akartuk így, de alkalmazkodnunk kellett, ha nem akartuk esetlenül, céltalanul, nélkülözve élni a mindennapjainkat.

Nő vagyok.

Tanácstalanul, tehetetlenül állok a feladat előtt, amelyet ez a kor kényszerített rám. Társat találni és sikeresen működtetni egy kapcsolatot a Férfival, aki nem találja a helyét. Szerepeit félig átvállalták, ő azonban egyelőre nem képes, vagy nem hajlandó magára venni eredetileg női szerepköröket. Így a feladatok egyenlő megosztása ritkán valósul meg, s a Nő belegörnyed.

Ember vagyok.

Olykor hisztis, gyakran fáradt, szeretet- és figyelemhiányos. És nem azért, mert én nem adom meg magamnak azt, amit meg kell. Nem azért mert „nem szeretem eléggé önmagamat". Azért, mert az ember alapvetően, ösztönszerűen társas lény, és vágyik a törődésre. Nőként IS.

Nő vagyok.

Szeretem a Férfit. Tisztelni akarom, becsülni, felnézni rá, segíteni őt, de néha a saját energiáimat emésztem apadásig ezzel a feladattal. És gyakran már azt sem tudom, hogyan kellene segítenem. 

Nő vagyok.

És kérdések ezrei járnak a fejemben. Nekem ki segít Nőnek lennem? Ki óvja a lépéseimet a nőiség, felnőtt lét, anyaság felé vezető rögös úton? Az én lelkemmel ki törődik? Mindig, mindig, mindig én?

 

Nő vagyok.

Én is szeretnék néha arra hazamenni, hogy kész a vacsora, le van töltve a film, és a durcás, fáradt arcomra valaki türelemmel teli szeretettel néz. Szeretném, ha valaki az én sebeimnek is mögé látna. Ha egy átgondolatlan mondatomra nem az lenne a válasz, hogy „Most megint mi a bajod?", vagy hogy „Nem értelek."... Csak egy szimpla „SEMMI BAJ."-ra vágyom.

 

Nő vagyok.

S emiatt néha azt gondolom, hogy a szülői házat elhagyva nekem már soha nem fog olyan törődés jutni, amilyenre vágyom. Néha azt gondolom, hogy egy nő legbelül mindig egyedül van. Hogy X éves kora után folyton csak „nevel". Először önmagát, aztán a Férfit, majd, ha szerencsés, akkor a gyermekeit.

 

Nő vagyok.

Néha, csak néha, csak egyszer egy hónapban, csak egy percre... engem is öleljen át valaki, mint anya a gyermekét. Csak egy kicsit ne kelljen mindig olyan fenemód érettnek, talpraesettnek és megértőnek lenni.

 

Nő vagyok.

Hogyan adjam át a stafétabotot a Férfinak, aki elfelejtette, miképpen kell vinni azt...?! Miért mindig én irányítsak, titokban, a háttérből, észrevétlenül.? Szeretnék néha jogosan fáradt lenni, és belezuhanni a fotelba egy fárasztó munkanap után.

 

Ember vagyok.

Hibákkal, sérülésekkel, s megannyi emlékkel teli ember. Örök gyerek. De már csak legbelül...?”💕

(Ismeretlen szerző)

(Forrás: Kamunikacio blog s.)

Újévi kívánság - Mi legyen legbelül?

Önazonosság. Az örök gyerek. Egy olyan tiszta minőség, ami nem akar, nem ítélkezik, nem fél és rácsatlakozik a pillanat hullámára.