Őszintén?

Egy rémisztően őszinte beszélgetés előtt állok. Tíz évet vártam rá. Ezidő alatt egy valóságnak vélt kreálmány élt a fejemben. Persze hiába gondolom, hogy előbb kellett volna megejteni ezt, hiszem, hogy pont erre volt szükségem, hogy tipródjam. Hogy a talpamra álljak végre és elhatározásra jussak magamat illetően, hogy mik az új irányvonalak. Mert a régiek az évek során szép lassan elhalványultak. Rengeteget változott a véleményem, a hozzáállásom sokmindenben. Fényévekre azoktól az egyértelmű és tiszta értékektől, amelyeket egykor magaménak hittem. Azok már csak távoli irányvonalak. Mert semmi nem fekete vagy fehér... inkább, mintha minden a szürke tartományba esne. Sajnos ami tobvábbra sem változott, az a csapongó önbizalmam. Kezdem azt érezni több van ebben, mint megismerni önmagam. Mintha rajtam kívülálló dolgokat is cipelnék magammal, generációs sémákat, kódokat, hibákat, amik nem az enyémek, mégis itt vannak és kihatnak rám, gátolnak, blokkolnak, befolyásolnak... az érzéseimet, reakcióimat, merészségemet, az egészséges saját öntudatomat. Mintha megfeneklettem volna. Ezt érzem már régóta. Csak kaparok itt szerencsétlenkedve évek óta, hogy tisztán lássam önmagam és a végén kiderül, hogy máshol van a kutya elásva. Szívás, nem igaz? 

De ezek az újra 'találkozások' segítenek keretbe foglalni ezt az őskáoszt. Talán. Ettől függetlenül fogalmam sincs mire kell majd választ adnom és ez izgatottá tesz. Motivál, hogy rázzam gatyába magam, tisztára, mint valami vizsga drukk. Rengeteg mindent mondhatnék, de annyiféleképpen lehet azt is. Olyan sok árnyalata, részigazsága van a teljes őszinteségnek. Lehet egyáltalán teljesen őszinte valaki? Mintha csak egy eszköz lenne nem, amit az befolyásol mit akarunk elérni és aképpen formáljuk... de ez így hazugság, önámítás.

Azt mondják, az igazság fáj. Teljesen egyetértek vele. A legtöbbünknek nincs elég bátorsága bevallani még önmagának sem, hogy a dolgok nem olyanok, illetve nem egészen úgy vannak, mint ahogy azt megpróbáljuk elhitetni másokkal. Nekem sincs. Nem azok vagyunk, akiknek mutatjuk magunkat és a pillanat, amikor ráébredünk arra milyenek is vagyunk igazán és hogy azok szeretnénk lenni, na az az igazán rémisztő. Elfogadni és felvállalni igazi önmagunkat. 

Én még mindig másokat tartok szemelőtt. Kötelességből, tiszteletből, félelemből, kifogásként hivatkozva rájuk önmagamban, hogy nem bánthatok meg senkit/bárkit/mindenkit azzal, hogy... nem is tudom átlépek rajtuk, csak hogy ÉN kiteljesedhessem. Nem minden áron. 

Vagy csak még nem jutottam el addig a pontig, hogy felismerjem ennek fontosságát és ezt helyezzem mindenki más elé.