Monogámia kontra mások is élnek a földön, akik időnként rád találnak és olyanokat mondanak, amiket még hallani szeretnél... de nem tőlük. Viszont mivel ezeket már ritkán hallod attól, akivel vagy, ez egyfelől elszomorít, másrészt kiborít és összezavar. Ez nem csak a hűség próbája. Hiszem, hogy az emberek változnak. A személyiség nem egyik napról a másikra bontakozik ki teljesen. Az évek, évtizedek alatt rengeteget különböző dolog történik velük. Elvesztünk dolgokat vagy hiába küzdünk... És akkor ott vannak azok, akik egymás mellett döntöttek valamikor nagyon régen, még fiatalon és idővel persze ők is megváltoztak ebben-abban. De mi van, ha nem együtt változtak? Csak egymás mellett? Mint két vágány, ami eddig együtt futott, de a terepviszonyok miatt hullámok alakulnak ki rajtuk egymástól eltérően. Majd néha az egyik kicsik jobbra, a másik kicsit balra kanyarodik, de időnként újra párhuzamosan futnak, csak már nem olyan sokáig, mert jön egy következő göröngy... Az élet nagy kérdése lehet azoknak, akik csak maguk vannak, ketten és nem függenek tőlük mások: menni vagy maradni?
Én például, több mint egy évtizedig éltettem magamban egy romantikus epekedést egy plátói "szerelem"... egy talán nem is létező személy után, egy fiatalkori találkozás miatt, csak mert időnként magányosabbá váltam és ezzel próbáltam kipótolni az űrt. De most, hogy így belegondolok, egy kutyával talán jobban jártam volna 😅
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése