Most tudtam meg. Most! Hogy egy jó barát, egy régi ismerős, akivel ugyan nem töltöttem sok időt, mégis mélyen a szívembe zártam, megbíztam benne, szerettem, tiszteletem, Ő volt a tartalék esküvői tanúm és már nincs többé. És nem szóltam Neki, hogy otthon leszek egy hónapig, mert úgy éreztem sok gondja van, pedig gyakran eszembe jutott, mert olyan rég találkoztunk, olyan régen beszéltünk már és annyira szerettem volna látni! De meghalt! Meghalt és mostmár nincs többé. Annyira sajnálom! Annyira mérges vagyok magamra, dühös és szomorú amiért hagytam hogy más dolgok fontosabbak legyenek. Fiatal volt, értékes ember, alig idősebb nálam és hihetetlenül okos, intelligens. Kutató orvos, aki a rák gyógymódját kereste, elhivatottan... Méllyen megrendít, hogy elment.
Most ez jön? Erről fog szólni a következő életszakasz, megtudni sorra kiket vesztünk el, azok közül, akik részei voltak a gyerekkorunkban, a fiatal felnőtt éveinknek?
Valóban hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról mi is fontos az életben igazán; de ilyenkor újra eszünkbe jut.
Egy gondolat vígasztal csak egy kicsit; hogy annyira közel voltam hozzá,amennyire csak lehettem, 2000 km helyett csupán pár száznyira.
