Várom a hajnalt

Szolídan rövid a reggel. Nem engedi, hogy belemerüljek. Pedig az a kedvenc napszakom; a hajnal előtti sejtelmes éj, melyen érződik a fényre mohón várakozó feszültség. Amiben ott lebeg a 'tudod, hogy úgy is felkel a nap' - gondolata, csak még fekszik a sötétben és lesi a csillagok utolsó szikráit. Minden este várom a hajnalt, mert türelemre tanít, úgy hiszem. És olyankor még csak magam vagyok. 

Kis éjji merengés

Lassan éjfél. Mégis ahelyett, hogy lefeküdnék végre aludni egy hihetetlenül kimerítő nap után, én mégis az abkakban állok és nézem, ahogy a csendes eső szép lassan havazásba vált és csak nézem, nézem ahogy sietve aláhullanak az egyre fehérebb pelyhek. Fura az emberi szem észlelése; mert ha csak nézem, a pelyhek, sebesen mozognak, mintha esőcseppek volnának. De ha követek egy pelyhet, a többi is lelasdul, szinte megállnak egy pillanatra lebegni és hullássá lassulnak. Ez az érzéki csalódás mindig is lenyűgözött! Teljesen rabul ejt a látvány; főleg mivel annyira ritka errefelé a havazás. 

Volt már ilyen Veletek? Hogy nem bírtatok betelni valamivel, ami az egyszerűvel ragadott meg titeket?