Kicsi voltam és zöld egy évvel ezelőtt. Gyorsan nőttem és színem is élesedett. A halványtól kezdve a középzöldig. Most a félsötétnél tartok. Hogy sokmindent megértem? Nem (igazán) lehet mondani. Szép napokat és hűvös reggeleket inkább. A kedvencem a napfelkelte előtti pillanatok és a völgyekben ülő köd látványa. Szerencsésnek mondhatom magam. Igazán jó helyen élek. Lehet, ez veszélyesebb, és erősebben is érnek a külső hatások, mégis nekem meg sse kottyan.
Azt bírom még a hajnalban, hogy akkor olyan kellemeses friss a levegő. ÉS ahogy a rigók énekelnek, az valami csodálastos!
Mindenfelé ellátok. A békés falvak utolsó házaitól a tágas mezőkön át, egészen a hegyek lábáig.
Ellentétben a delet nem szeretem. Néha, főleg nyáron úgy tűz a nap! Szinte kibírhatatlan. Aztán egy kellemes délután, majd besötétedik. Az égboltot is látom! Az egészet! Lenyűgöz a csillagok mozgása, de minden jelenség közül a legszebb a hullócsillag. Én is kívánnék, ha lenne mit. Azaz van valami, de azt még elképzelni sem merem, nemhogy kívánni!
A nyári vidámságot és nyüzsgést az augusztusi heves zivatarok követik. Imádom! Azt, ahogy a rekkenő hőségben és és földindulás közepette mindent elver a zuhogó eső!
Lassan múlnak a napok. Látom felnőni a harkály fiókákat. Az első repülési kísérleteket. Mikor még mindig pelyhesen követelték a falatot...
Végül ők is kirepültek a fészekből.
Nemsokára én is ezt teszem, csak még végignézem mindenki utolsó napját. Az elmúlás heteit. Azt mondják gyönyörű a végzetünk.
Aztán ahogy egyre hül a napi hőmérséklet, én is gyengébbnek érzem magam. Gyakoribbak az esők. Míg nem egy reggel a harmat helyett dér csillog a füveken. Reszketek, ahogy végigsüvít az érces szél a dombok között. Körülnézek és látom, a szomorúságot. Lepillantok és sárba tiport társaim fekszenek odalenn. Nem beszélnek. Nem mozdulnak. Repülnek az órák, hetek és túlesek a mélabúság legmélyebb pontjain. Sose gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet velem.
Egy nap csillagok esnek az égből. Hideg, fehér csillagok. Az ösvényen szaladgáló gyerekek ricsaja megzavarja a meghitt csendet. Hull a hó! - ordítják önfeledten. És ez már nem is folt a csendben, hanem egy része annak.
Szóval hónak hívják. Szép, ahogy lágyan táncolva leszáll a messziből, meseszéppé varázsolva az unalmas és sivárrá vált vidéket. Mintha csak porcukor lenne egy tortán.
Éjjel nagyon hideg van már és keményen fagy. Már nincs messze az idő, mikor én is indulok. Csak várok még, valamit.
A következő szombaton, ahogy szokásomhoz híven nézelődtem, már nem sokunkat láttam a helyén. Szokatlan érzésem van. Most hogy itt vagyok, izgulok és végig fut előttem eddigi életem sora. Más ez a nap. Az általános rosszidő ellenére ma süt a nap. Sőt szikrázik és csakúgy vakít! Köntösömön végigszalad szemem, amely aranylik a nap sugaraitól. Felnéze és minden színes. Vörös és rozsdabarna. Sárga és narancs. Kellemes szellő fújdogál és új erőt lehetne nyerni a gyenge fényből. Délután van, és már nem gondolok semmire. Sem az emlékekre, sem a jövőre. Csak gyönyőrködöm az egységben. Kis madarak csivitelnek körülöttem. és a falvakból mind kiözönlöttek a rétre. Ünnepelnek. Nevetnek és táncolnak. Játszanak és versenyeznek. A gyerekek fogócskáznak, míg az asszonyok sütögetnek. Messzire száll a sütemények édes illata.
A nagy örömujjongásnak hírtelen végeszakad és csend üli meg a tájat. Mindenki az eget kémleli. Derűsen süt a napocska, miközben csilingelve elkezd szállingózni a hó. Mosolyognék. Helyette azonban engedek a kísértésnek, és egy lágy fuvallattal elengedem magam. Pörgök, forgok, ahogy szállok a levegőben. Siklom a pelyhek között. Velem milliónyi rokon is követi ezt az utat. Most mi vagyunk a harmónia. Látom a világot egyre alacsonyabbról, miközben folyton azon jár az eszem, milyen is volt a látkép odafent. Megpróbálok minél több látványt magamba szívni, s csodálatos, ahogy a levegő átereszt a részeim között. Elmúlást érzek, miközben finoman földet érek. Nem sok erőm maradt, csak sóhajra tán egy kevés és egy utolsó gondolatra való: "Remélem hallja valaki e levél szavát. Ez voltam én, egy kedves kis jelkép, ki gazdámat díszítette, míg élt."
Majd magatehetetlenül várom, hogy betemessen a fehét lepel. Az ezernyi csillag, ami egyszer új életre kelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése