Ismét változott a világ, legalábbis a számomra. Kezdek rájönni, hogy a felnőtté válás egy nagyon rögös út, ahol rengeteget botlunk és esünk pofára. Mint mikor az embergyerek járni tanul, na ez pont olyan érzés. Csak azzal ellentétben itt több mindenre emlékszik az ember, vagyis igyekszik elfeledni. De vajon meddig tart ez a folyamat? Hányszor kell kiábrándulnunk mindenből... másokból, magunkból? Meddig lehet elmenni? Vajon mikor érem el azt a képzeletbeli alsó szintet, aminél lejjebb már nem sűllyedhetek, mert ezidáig még úgy áll a dolog, hogy mindig lett rosszabb.
Eddig úgy éltem, azt hittem, valamilyen szinten én irányítom az életem, de tévedtem. Szinte minden kicsúszott a kezemből. Az akaratom, az idő, és a terveim... bár ki emlékszik már arra! Sunyi, lassú folyamat volt ez a hatalom fosztottság érzés. Pár éve, amikor kezdtek bizonyos dolgok komolyabbra fordulni a magánéletemben, emlékszem megkérdeztem a legrégibb barátosnémat, hogy emlékszik-e arra, miket beszélgettünk a jövőbeli terevinkről, álmainkról, pasi ideáljainkról? Milyennek képzeltük a mostani életünket, helyzetünket, lehetőségeinket anno. Már Ő sem tudta biztosan. Az idő vasfogán kívűl még a gyermekkori masszív, rózsaszín ködből is ki kellett volna bányászni ezeket az információkat, ami már meghaladta a képeségeinket.
Én arra emlékszem, hogy volt egy kiszámolós hajtogatós ujj-játék, ahol a színes pöttyök mögött különböző írások rejtőztek, amit további számmisztikai módszerekkel lehetett tovább pontosítani. A gyermekded jóslás a felnőttkori életünk egyes területeit boncolgatta, mint a lakhely, ahol élünk majd, az autónk, a férjünk neve, vagy a gyemekeink száma. Ennek alapján én panelben fogok élni, trabantunk lesz, a férjemet Andrásnak fogják hívni és három gyerekem lesz. (Bár ez utóbbi információra nem emlékszeb egészen biztosan.) Bizarr, nem? Vajon hányunknak jött össze így?
A másik dolog, amire emlékszem, egy lista volt, ami megíródott, még sincs sehol, talán elégettem, hogy igazzá váljon. A lányokat ugyanis, főleg az olyan ábrándos természetűeket, mint én sokat foglalkoztatják a fiúk. De csakis szigorúan romantikus érzelemben véve. Hogy hogy fog kinézni,,hogy hív meg randizni, és az milyen lesz, vagy hogy milyen ajándékokat kapunk majd Tőle, és milyen lesz az a bizonyos első csók... De a legfontosabb, maga a hős szerelmes kiléte, hogy milyen külső és belső tulajdonságokkal kell bírnia. Eleinte fontos, hogy milyen a szeme és haja színe, de idővel a hangsúly a belső értékekre terelődik. Kedves legyen, türelmes, jó humorú, romatikus... Ma már nem tudom számít-e mindez igazán. A párválasztás nem logikus döntések sorozata, legalábbis az esetek többségében. Hanem fizikai, kémiai, és biológiai vonzalmak egész sorának következménye, melynek alapjaiban azért bizonyára ott lapulnak a kislányos elképzelések, különben nem tartanánk számunkra megfelelőnek bizonyos embereket. De ez az egész tudatalatt megy végbe és nem szándékos szűrés. ... Vajon előfordult már olyan, hogy valaki úgy érezte megtalálta a tökéletes párját, akit mintha mindig is ismert volna és aki mellett úgy lehet önmaga, hogy közben fejlődik is a személyisége, de amikor elkezd Vele jövőt építeni, jön egy másik nagyon hasnoló, de mégis valahogy más, aki mintha hiányzott volna az életéből, de akkor már nincs lehetőség a változtatásra? Vajon lehet döntésnek nevezni, ha valaki nem mer változtatni, mert fél az ismeretlenért felégetni minden abbigi biztosat? És vajon milyen élete lesz egy ilyen embernek, aki dönthetett volna másképpen is és ennek tudatában van? Bánhatja, annak fényében, hogy nem tudhatta mi várt volna rá? Bánhatja, ha az élet eseményeitől függetlenül minden egyes nap goldol Rá? Mégis miben reménykedhet ilyenkor egy ember?
Azt hiszem az álmok azoknak valók, akik ismerik már az élet működését. Mert az álmokból célok lesznek, amiket el lehet érni, míg az álmok csak álmok maradnak, hiába küzd értük az ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése