Gondolati spirál

     Már késő... Itt kuporgok a fürdőben, hátamat a jó meleg fűtőtestnek támasztva, miközben a mosógép teszi a dolgát és még negyvennégy perc van hátra a prgramból, de már nem találom azokat a szavakat, mellyekkel olyan jól megfogalmaztam a reggel fejemben motoszkáló gondolatot. Az élet értelméről, vagyis az én életem értelméről gondolkoztam. És ennek most semmi köze a születésnapomhoz. Egyébként is, az a világ legegészségesebb dolga, hiszen minél több van belőle, annál tovább élünk :D

     Nem, nem, komolyabb ez ennél. Lassan három éve foglalkoztat ez a kérdéskör, de hiába olvasom a régmúlt nagy filozófusainak írásait, bennem még nem állt össze az egyetemes igazság. Nem megtalálni akarom a választ és mécsak nem is közelebb kerülni hozzá, mert ezek szerintem vállahatatlan, emberi elme felett álló dolgok. Én csak kapizsgálni szeretném a lényegét, elkapni egy szálat a fonálból, hogy magával rántson és azt érezzem tartozom valahová.

A gondolatmenet valahogy így hangzott: Mi életem értelme? Ha figyelembe veszünk bizonyos eseményeket, akkor azt lehet mondani, hogy teljesen felforgatták érzelmi életemet. A kérdés tehát az, hogy az életem célja, hogy ezzel együtt éljek, magamba zárva, elfelejtve, mert az az én sorsom, hogy kitartsak bizonyos elvek mellett. Vagy pont az ellenkezője, hogy vállaljam fel és álljak ki az ismeretlen új mellett. Mindkettő félelmetes horderejű dolog. Az elsőnél, bár idővel enyhülhet az érzés intenzitása, mégis örök tüske lesz gyáva tehetetlenségem és örlődni fogok belül legméllyen. Az utóbbinál pedig pont az a bátorság rémít, ami miatt mindent elveszíthetek; azt amim addig volt vagy azt amim még nincs is. Vagy mindkettőt. 

És akkor még az is felmerül bennem, hogy mi van, ha ez az esemény csak a kezdet volt, egy kis kóstoló abból, ami rám vár. Mindig is abban hittem, hogy a dolgok okkal történnek, ezért minden úgy van jól, ahogy van, hiszen mindennek eljön az ideje, ha megértünk rá és kiérdemeltük. Az ember érzelmi élete, az ahogy önmagához, másokhoz és a kapcsolataihoz viszonyul folyamatosan változik, fejlődik. Ha kiteljesedtünk egy szinten, akkor "feljebb" léphetünk, vagy más irányba indulhatunk.

Úgy érezem egyre nagyobb a káosz a fejemben. Még életemben nem voltam ilyen bizonytalan... Vajom meddig bírom? Milyen messze lehet még a fénybe nyíló ablak? Vajon mi történhet, ami kizökkent ebből a évek óta tartó gondolati spirálból?

Hálátlan kutyának érzem magam, pedig csak kitartottam a korábbi döntéseim mellett... akkor ez azt jelent, hogy rosszul döntöttem?