Rózsabokrok alatt

     Az utolsó még meleg napsugarak cirógatják az arcom ezen a kora reggeli órán. A tervezett biciklizést egy megjósolt eső hiúsította meg, mely azomban azóta sem ért ide. De egy cseppet sem bánom. Így legalább sétálhatok kicsit városkánk csendes utcáin és elábrándozhatok a színpompás rózsabokrok mellett elhaladva. Bár leveleik színe már rozsdafoltos sárgába hajlik, szírmaikat teljesen széttárt virágaik szintúgy kiélvezik a nap kellemes sugarait, ahogy én. Ezek életük utolsó napjai, de dacára a helyenként megszáradt sziromleveleiknek, most is olyan szemgyönyörködtető a látványuk, mint aznap, amikor szirmot bontottak. 

A tenger maga

      Olyan hatalmas a tenger. Még úgy is hogy csak egy szeletkét látok belőle. Imádom. Lenyűgöz mindene, a természete, a színei, a mérete… a távolság eltörpül már part közelben is. A legkisebb hullám is nagyobb fél méternél… és akkor még csendes dagályról beszélünk. Nem mintha máskor nem hullámozna, csak akkor nem így.

Apálykor elcsendesedik a tenger, szelíden húzódik vissza, hullámai szinte észrevétlen fokozatosan kisímulnak. A parti föveny kiszélesedik és a nedves homokon visszatükröződik az ég kékje minden pajkos felhőjével együtt. Igazán békés, megnyugtató látvány. 

Ezzel szemben a dagály, egyre erősödő robajjal tör előre, feljebb és feljebb a parton roham leptekkel. Csörtet és csapkodva dúl-fúl akár egy tomboló kiskamasz. A part megtelik a szikláknak csapódott hullámok párájává foszlott mivoltával. A levegő elnehezül és feszült bizsergés veszi át a helyét. Mindkettő fantasztikus érzés.

Nevezett könyvek

    Fiatalabb koromban sok ismerősöm volt, mégis egy sem ismert igazán. De nem is kellett, hiszen ők csak kellemes időtöltés voltak, nem az volt a dolguk hogy, igazán ismerjenek. Éppen ezért magam sem értem miért döbbenek meg azon, hogy igazán senki sem ismer. És mivel az évek alatt elvesztem és már magam sem ismerem magam, nem csoda hogy az sem ismer, akivel együtt élek. És hogy mire ez a kacifántos iromány? Csak úgy eszembe jutott a könyvekről. Minden könyvről, a könyvekről általában… Na jó nem. Azokról a könyv illatú könyvekről beszélek, amiknek márcsak korukból is kifolyólag lelkük van… múltjuk, történetük, érzéseik…

Fura mik maradnak meg az emberben a gyerekkorukról. Nekem az egyik az, hogy a könyv érték. Éppen ezért féltve óvtam őket és ábmár a legjobb szándékkal adtam kölcsön őket, mindegyikbe beleírtam a nevem, hogy visszataláljanak hozzám. Visszatekintve abszurd mennyire ragaszkodtam a könyveimhez. Szinte emberfeletti hatalmat tulajdonítottam nekik a bennük rejlő tudás miatt. Mégsem tudatosult bennem, hogy nem a könyv az érték, hanem a tudás. 

 Emlékszem egyszer értetlenkedve megjegyezték, hogy minek írom bele a nevem, hiszen ez csak egy könyv. Rosszul esett, igazán rosszul. Sokáig nem értettem és puffogtam magamban annyira elvakított a tárgyakhoz való ragaszkodásom ereje. Az évtizedek során sem hagyott nyugodni a dolog, többször feljött bennem, de csak itt értettem meg igazán. Egy országban, ahol a könyv nem érték, filléres dolog, mégis vigyáznak rá és amint elolvasták rögvest továbbadják. Tovább, nem el, pénzért, adományboltba, ahol sok esetben a könyveket nem is pénzért adják, hanem ingyen. Akármennyit, bárkinek. 

Egy ideig szégyelltem magam emiatt a gyerekes birtoklási vágy miatt, de ez annak a korszakomnak a része volt, egy csúnya mellékhatás, de az is én voltam. Azóta már bizonyos mértékig fényt derítettem a forrásának okaira… de az már egy másik történet.