Az országhatártól keletre, valahol Ukrajnában él egy magukat tatárnak valló népcsoport. Nyelvük és tanult történelmük az orosz, de hiába az önállósodási harc, ahhoz túl kevesen vannak már. Ezt onnan tudom, hogy amikor legutóbb a Művészetek Völgyében jártam és egy kedves ismerősömhöz mentünk látogatóba, volt szerencsém megismerni két csodálatos lányzót. Egy testvérpárt, akik több száz kilométert tettek meg gyalog, és stoppal, hogy hazánkba látogassanak. A magyart csak az idősebbik nővér beszélte, aki művészeteket tanít. Végtelenül kedves és érdeklődő volt minden iránt. Ővelük indultunk el kirándulni azon a fülledt nyári napon, melyet végül a délutáni órákban egy heves zápor üdített fel. Mondanom se kell, pont akkor, amikor majd minden fedezék nélkül másztuk meg a szigligeti várat. De megérte! Személy szerint nagyon szép emléket kaptam attól a két lánytól, akik, mint valami virág hajladoztak mosolyogva az ég felé a szakadó esőben, imádva annak minden cseppjét. Csodálatos látvány volt! És bár ez a vár a kedvencem, a tetejéről elénk táruló látvány miatt, ez az érzés mégis eltörpült emellett a természetimádat mellett. Az égiek is kegyesek voltak, mert lelassítva az idő kerekét tovább gyönyörködhettem bennük és az őket körülvevő ragyogásban.
Mint utóbb kiderült, a vicc az egészben az volt, hogy mi bevettük a várat két tatárral, de ők erről még csak nem is tudtak. Mivel az orosz kultúrában élnek, annak történelmét is tanulják, mely említést sem tesz a tatárok portyáiról. Így minket ért az a megtiszteltetés, hogy elmesélhettük őseik történelmének egy apró szeletét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése