Nem lesznek közhelyek... ezért nem mondom, hogy "hogy repül az idő" és "már megint vége egy napnak"... inkább ismét egy újabb kezdete. Nulla óra fogalmam sincs hány perc van és itt ülök a gép előtt, mert mondendóm van. Mondandóm a nagyvilágnak, mondandóm magamnak. De ismét egy nappal kevesebb, hogy elmondjam, elmeséljem mi minden történt velem az elmúlt időszakban. Napokban, hetekben... hónapokban. Nincs fontossági sorren, mint ahogy a dolgok sem eszerint történnek, vagy nem történnek meg. És már az időrendiséggel sem vagyok egészen pontosan tisztában. Mint mondtam, a dolgok megtörténnek mostanában az életemben. Nem mondhatom, hogy csak úgy, hiszen részem volt a bekövetkeztükben, illetve nagy jelentőséggel bírnak.
Az egyik ilyen Vica húgom alkotói munkája. Vagyis, hogy stílusa egyre letisztultabb és egyre töb nyilvánosságot kap. Ami jó. Örömteli, ha egy fiatal művészre felfigyel a világ.
A másik ilyen jeletős esemény a mostanságomban, hogy anyukám is elismert szaktekintély-féleség lett az írástudomány területén. Ő grafológus. Érdeklődése eleinte hobbynak indult, majd sikeres vizsgát tett és azóta gyűjti az írásminákat, a gondolatait és az erőt magában, hogy ötletét kidolgozva kitálaljon hihetetlen horderejű ötletével, mely alapjaiban rengeti meg az analitikus módszerek alkalmazását, a grafológa felhasználási területeit a gyakorlatban (mint válságklezelés, problémamegoldás és feldolgozás...) és nem utolsó sorban, hogy a grafológiát önáló tudományként ismerjék el.
Szóval ezek foglalkoztatnak mostanában a fülgyulladást leszámítva, ami lassan egy hete pokolian elviselhetetlen takonykórban testesül meg világmegváltó gondolataimnak otthonul szólgáló fejecskémben. Néha kezdem azt hinni... vagyis inkább úgy érezni, hogy az idő az ellenségem. És most nem az öregedésre gondolok. Vagyis nem úgy, mint a harmincas nők a közvélekedés szerint. Én arra gondolok, hogy túl sok a mondanivalóm, amihez kevés a rendelkezésemre álló idő menyisége. És amikor ide érek a gondolatmenetben, elszőrnydek, hogy mennyire telhetetlen vagyok és mohó és a kevesebb több, úgy hogy inkább szűrnöm kéne a belőlem akárcsak gondolatilag is kifelé áramló információkat. Minőséget teremtsek, ne mennyiséget. ... Ahhoz viszont idő kell.
Van nekem olyan? Lesz? Érdemes vagyok rá? Honnan fogom tudni, ha igen? Kimondja majd meg? Vagy csak érezni fogom? Ez amolyan "tudni fogod, ha itt az ideje" dolog?
Talán meséltem már, milyen nagyra tartottam magam gyerekként. Világmegváltónak képzeltem magam. Hogy híres tudós leszek, aki felfedezi a rák ellenszerét, vagy megoldja a koalamackók étkezési problémáit, miszerint kevés az eukaliptusz fa és attól is folyton illumináltak szegény jószágok. Csípem a koalákat, bár még egyet sem láttam élőben. Mindenem volt a biológia, ez még sem volt elég ahhoz, hogy vigyen is velem valamire. Jobban kellett volna akarnom. Tengerbiológus szerettem volna lenni és a hosszúszárnyú bálnák énekét tanulmányozni. Hogy mennyire tudatos. Minden évben átköltik egy kicsit, mintha valamilyen trendnek kéne megfelelniük. Jah, persze, a tavalyit már hallották a csajok, elő kell rukkolni valami újjal... gondolom, mert tudni nem tudhatom, hiszem nem lett belőlem tengerbiológus. Sőt, semilyen biológus nem lett belőlem. Még biológiatanárként is megbuktam. És már abba is belefáradtam, hogy megpróbáljak nyelvvizsgát produkálni, hogy kikaphassam a diplomámat. Szóval ez vagyok én... mondhatni egy rakás csődtömeg. Viszon mielőtt megsajnálnátok, elárulom, hogy bár ma már máma van már (ahogy ezt a jó öreg Sárkányfű árus mondaná), ezek még nem a nap első gondolatai, hanem a tegnap utója. És amikor reggel felébredek, mind amellett, hogy iszonyatosan szakadt leszek az éjsakába nyúló morfondírozástól, egyúttal boldog is, mert megszabadultam ezektől a mérgező gondolatoktól. És mégha egész nap szakadni is fog az eső, boldog leszek, mert nemsokára havazik és az a világ legszebb természeti jelensége, legalább is azok sorában, amiket eddig láttam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése