Menni kell…

  Olyan sok szeretnivaló van Hartlepoolban. Ez egy tökéletesen élhető méretű tengerparti kisváros Anglia észak-keleti partján, amit a mikroklímája tesz még különlegesebbé. Ugyanis egy tenger öbölben foglal helyet, ahol történetesen a tengeri feláramlás tartja távol szinte folyamatosan az esőt. Úgy kell ezt elképzelni, hogy amíg a város határán túl kb 5 km-re körülöttünk mindenhol szakad az eső, vagy köd van, addig itt hétágra süt a nap. Igaz, a halászatból élő, később hajógyári város látott már szebb napokat is. Virágkorának tanújelei némán ma is jelen vannak. Az ipar megszüntével azonban a munkanélküliség okozta kétségbeesés szép lassan kezdett eluralkodni a közhangulaton. Az emberek bár probáltak továbbra is nyitottak maradni, mindez már kevésnek bizonyult a 2022-es migráns dömping ellen. A EU-ból való kiválás következtében számos cég és iparág kivonult a térségből, mert nem jutott ingyen/olcsó munkaerőhöz, plussz számos többlet költségük generálódott. Így viszont sokan elköltöztek innen és rengeteg önkormányzati lakás maradt üresen. A kormány megoldásként a londoni menekült táborokból költöztetett ide családokat. Ami nem lett volna olyan rossz ötlet, ha egyrészt ezt mértékkel teszi, másrèszt figyelembe veszi, hogy ez a térség erőteljesen Brexit párti. Vagyis az itteniek túlnyomó többsége helyi születésű, alacsonyan iskolázott egyszerű emberek és még a hazafias büszkeség is túlteng bennük… vagyis nem kifejezetten befogadóak az idegenekkel szemben. És ez nem politika. Ez csak az élet, ami körülvesz itt és amiről egészen eddig nem akartam véleményt formálni. Egészen idáig.

Az elmúlt hetek szótlansága azokra az eseményekre vezethető vissza, amit el kellett szenvednünk. Ami miatt gyanakvó lettem és mindenkiről csakis a rossz szándékot tudom feltételezni. De miért is lenne másképp, amikor zaklatás áldozatai lettünk. Bizony. Hosszú hetek óta tartó megaláztatás tárgya vagyunk. Célpont, pusztán azért mert külföldiek vagyunk. Nem mondom, hogy a rendőrség tehetetlen, de már az ötödik feljelentés után sem történik semmi érdemi változás az ügyben. Lehet, hogy a háttérben információ gyűjtés és megfigyelés zajlik, de ezekről minket nem tájékoztatnak. Én csak annyit tudok, hogy féltem a családom, fáradt vagyok és szomorú… nem is, inkább csalódott. Végtelenül kiábrándult, pedig hiszek az emberi jóságban, mégsem tudom ésszel felfogni, hogy lehetnek valóban olyan buták az emberek hogy erről megfeledkezzenek. Teljesen megértem a mostani kényes társadalmi problémákat, melyek, az utóbbi években csak fokozódtak és aminek mint betelepült, én is része vagyok a családommal. De hihetetlen, hogy a tudatlanság mennyire fel tudja erősíteni azt a fajta büszkeséget mely a csordaszellemet táplálja… a csürhét. Az ostoba, buta, egyszerű embereket, akiknek annyira fáj a saját nyomoruk, hogy ezért irígységből, bosszúból másokat piszkálnak. Mert mérgesek. De annyi eszük nincs, hogy felfogják, hogy nem velünk van bajuk. És a legszebb az egészben, hogy ez a véleménye a háttérben szítja az indulatokat, aminek az a következménye, hogy estéről-estére tizenéves kölykök dobálják meg tojásokkal a házunkat, a kocsinkat… és mi estéről-estére csak fotózzuk ezeket a károkat, jelentjük, majd az éjszaka közepén lemosunk mindent, mert bár nem tettünk semmi rosszat és nem vagyunk haragosai egyik szomszédunknak se, mégis szényenkezem emiatt. És ez a tettük mint valami billog, egy skarlátbetű ordít, hogy minket itt már nem látnak szívesen. És igen, ez volt az az utolsó csepp a pohárban. Költözésre kényszerülünk, mert cuki kisváros is lehetne ez, deeee mégsem az. Kár érte, mert a szívembe zártam. Megszerettem minden egyes városrészének (melyek hajdan csak falvak voltak) sajátos törtènetével, négy különböző tengerpartjával, parkjaival, természeti kincseivel, történelmi múltjával és különlegességeivel együtt. 

Nagyon nehéz ez az én lelkemnek, bár tudom, hogy ésszerű a döntés. De még nehezebb a srácaimnak, akik számára ez az otthonuk, mert olyan kicsik voltak, amikor kiköltöztünk, hogy nem emlékeznek másra. Az az én életem volt, az övék itt van. Igyekszem hártalépni egy nagyot és távolabbról a jövő felé nézni, de higgyétek el nekem, nincs szívszorítobb egy anya számára, mint ballagás előtt kitépni a gyerekeit az iskolából, ahová ovis kora óta járnak és szétszakítani az évek során fonódott baráti kötelékeket. Azokat a biztos pontokat, amikbe egy gyerek kapaszkodik a családon kívül. Ami viszi őt a kamaszkorba és tovább. Még nem mondtuk el nekik az elhatározásunkat, nem is tudom hogy kellene. Alszom még rá párat, hogy letisztuljanak a gondolataim és képes legyek a jót és pozitívat meglátni ebben a kialakult helyzetben, és úgy beszélni velük erről, hogy ne veszteségként fogják fel és ne áldozatnak érezzék magukat, hanem a lehetőségeket lássák meg ebben változásban.

Közeleg a szezonja

   Évekig sóvárogva vadásztam mindhiába az éjszakai égbolt ama csodálatos jelenségét, melyet Aurora Borealis-nak, Északi- vagy Sarkifénynek neveznek. Nem is tudom hova tűntem az utóbbi években, s hogy nem adtam hangot örömömnek, mikor egy hűvös októberi estén végre részese lehettem e látványnak. 

Szabadszemmel

… Mondanám, hogy gyönyörűséges volt, de szabadszemmel nem volt több halványzöld, vibráló sejtelemnél az északi horizont felett. S minden vizuális élményem csupán a kamera érzékenységének volt köszönhető. Ettől még az érzés elmondhatatlan, s büszkén jelenthetem hogy ezzel egy újabb dolgot húzhattam ki a bakancslistámról. De mivel az élmény mégsem volt teljes, így félsikernek könyveltem el. Vagyis ne higgyétek, hogy nem akarom igazából látni, a saját szememmel, 3 másodperces exponálási idő nélkül.

3s expozíciós idővel

S minthogy a Föld forog is meg ferdül is a tengelye körül, a téli hónapokban ismét gyakrabban lesz látható. És mégha  az előrejelzésekkel ellentétben nem is észlelhető, sosem elpazarolt idő kimenni és az eget kémlelni. Ritka, hogy csak a saját társaságomat élvezhetném. A világ tele van hozzám hasonló kiváncsi emberekkel, akik nem állják meg hogy szóba ne elegyedjenek mindenkivel.

Idézet

"A boldogság nem a langyos vízben terem, 
ahol minduntalan arról álmodozik az ember, 
mi minden történhetett volna. 
A boldogság a természetes fejlődés gyümölcse, 
és annak az eredménye, ...
hogy maximálisan kihasználjuk a lehetőségeinket." 

(T. Harv Eker)

És íme a jól megírt válasz mai napi gyötrődéseimre.

…

Boldog akarok lenni.

Ki nem mondott szavak

   Teljesítménytúráim során számos csodálatos, lenyűgöző és hihetetlen tájat láttam az ország erdeit, mezeit barangolva. Egy alkalommal valami igazán szépet láttam, egy tengerszemet,  azt hiszem, de már fogalmas sincs merre jártam és már abban sem vagyok biztos, hogy tudom-e mit láttam. A vize kristálytiszta volt mégis opálosan sejtelmes és vakítóan türkizes világoskék. Egyszerűen vadító volt, mégis csendesen bájos ahogy megbújt az őt körülövező erdő sűrűjében. Olyan őszintén, amilyen én sose leszek magamhoz és olyan ártatlanul, mely hosszúra nyúlt gyermekkoromban voltam mielőtt rákaptam volna az önámításra. De ez egy másik tengerszem volt, nem az “igazi”, amely csak szerintem tiszteletbeli, hiszen kialakulásának történetét tekintve jogtalanul birtokolja e címet. Csupán egy elárasztott felszíni bánya, tehát bányató. Ugyanakkor megjelenését tekintve kiérdemelte ezt a titulust és ugyan ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem. Még sose jártam arra, az országnak annyira észak-keleti részén, bár szerettem volna. Látképét csupán fényképekről ismerem képzeletben mégis eljátszottam a gondolattal, hogy meglátogatom. S míg így tettem ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem:

“A Tiszteletbeli

Mit is mondhatnék... Itt vagyok, hazánk egyik legszebb vidékének vadregényes szirtjein. Ahol az ember alkotta tájat a természet visszahódította és féltve őrzött kincse töretlen bájával méltán érdemelte ki a tengerszem elnevezést.

A hely varázsának kimondhatatlan bénító hatása van. Az ember nehezen veszi rá magát, hogy tovább induljon. Nekem sem sikerül. Nem is erőltetem. Lenyűgözve kémlelem a tájat és hagyom magam elveszni benne.”

Sajnos ez gyakran megesik velem, hogy eljátszom a képzeletemmel, ami egyfelől igazán hálás adottság, ugyanakkor egy hasztalan képesség, ha nem tudom kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Időnként komolyan leterhel a megléte mert szivesebben időzöm ott, mint a valóságban. Ugyan ki akarna félbeszakítani egy mámoros nyáresti beszélgetést csak hogy kivegye a mosást a gépből.

Ezek nem csak teljesen légből kapott történetek, amit én találtam ki, a legtöbbnek van valami valóság alapja. A helyszíneket könnyű körül írni, hiszen ott a hangulat megragadása a lényeg, vagyis az akár fiktív is lehet. Persze segít, ha van az embernek valami megközelítő emléke, mert attól hihetőbb lesz és könyebb kialakítani a cselekmény szempontjából konfortos hátteret a szereplők számára. Így gördülékenyebbé is válik a gondolatmenet. Ami igazi kihívást jelent az a cselekmény lebonyolítása a résztvevők által. És bár szerintem jellemvonálasaim sorát nem gazdagítja se türelem, se kitartás, ezen a részleten mégis órákig képes vagyok elidőzni akár hetekek át. Karaktereim személyiségalapját olyan személyek adják akiket nem ismerek igazán vagy csak összefutottam velük egy-egy program alatt (tábor, fesztivál, közös kurzus vagy tanulmányi project…). De pont ez a felületesség biztosítja azt a rugalmasságot amely teret enged a kepzelőerőnek és hagyja szárnyalni azt. És ami a cselekményeket illeti… nos az én életem tele van “mi lett volna” szituációkkal, melyek egészen más végkimenetelt kapnak ábrándozásaimban attól függően mit hiányolok az életemből. És ennél a pontnál válik elgondolkodtatóvá ez az egész. Hogy ezt mégis miért, s mivégre? Régi, meg nem történt eseményeken kattog az elmém. Kezdem azt gondolni, hogy ez már klinikai jelenség és ideje volna felkeresnem egy szakembert, amire azonban se időm, se pénzem nincs. Azt hiszem csak magányos vagyok és így öngyógyítok. Vagy az elnyomott tudatalattim próbálja eképpen felhívni magára a figyelmet miszerint a megélt életem nem egészen vág egybe a régen elvárttal.

Tanácstalan vagyok. És ez már évek óta tart… belefáradtam.

Elvarratlan szálak

     Nem tudom mások hogy éreznek az írással kapcsolatban, mármint milyen érzések kavarognak bennük, amikor kikívánkozik az a valami, de mégsem jön olyan könnyen. Nálam két módja van az írásnak. Az egyik, amikor csak úgy kibuggyan belőlem az egész, elejétől a végéig minden, egy adott gondolatmenettel kapcsolatban. Ez azonban már igen régen fordult elő, pedig olyan kényelmes. Persze ezt egészen addig nem tudtam, amíg nem találkoztam a másik állapottal, a hosszú hetekig, hónapokig kínzó nyűglődéssel, amikor fogalmam sincs hogy fejezzem ki magam vagy mit is akarok egyáltalán kiadni magamból és ezért sehogy sem állnak össze a fejemben a mondatok. És annak ellenére, hogy ez rémes érzés, mégis örülnöm kéne bizonyos felismeréseknek. A gond csak az, hogy nem merek velük szembenézni. Mert egy dolog sejteni magunkban (mélyen magunkban) és megint más azt leírni, pláne ország-világ előtt. Tudom én, hogy nem velem van a gond. Kevés fesztiválra járok mostanság és pálinka sem folyik az asztalon. Világosabb is van a kelleténél, itt északabbra valahogy több a szórt fény, a nyarak sem olyan gatya rohasztó melegek és a tábortüzek is elég visszafogottak, mondhatni grillnyiek… Ne tévesszen meg senkit ez az ömlengés, nem vagyok nosztalgikus hangulatban, egyszerűen csak hiányoznak az évszakokhoz köthető megszokott a dolgok, amikben felnőttem. Most éppen a nyár. A fülledt nyáresték, a tücsök-dalos hűvös éjszakák, egy rock koncert zsivaja utáni fülzsibbasztó csend és az ismeretlen kedves idegenek, akiknek úgy nyílik meg az ember ártatlanul, hogy aztán soha többé nem látja őket, közben viszont nagyon is hiányoznak és nem múló sajgó űrt hagynak maguk után. Mert van, amihez egy félhomályában maradt sátor ragacsos sörpadja kell és hogy az a szó elszálljon.