Nem tudom mások hogy éreznek az írással kapcsolatban, mármint milyen érzések kavarognak bennük, amikor kikívánkozik az a valami, de mégsem jön olyan könnyen. Nálam két módja van az írásnak. Az egyik, amikor csak úgy kibuggyan belőlem az egész, elejétől a végéig minden, egy adott gondolatmenettel kapcsolatban. Ez azonban már igen régen fordult elő, pedig olyan kényelmes. Persze ezt egészen addig nem tudtam, amíg nem találkoztam a másik állapottal, a hosszú hetekig, hónapokig kínzó nyűglődéssel, amikor fogalmam sincs hogy fejezzem ki magam vagy mit is akarok egyáltalán kiadni magamból és ezért sehogy sem állnak össze a fejemben a mondatok. És annak ellenére, hogy ez rémes érzés, mégis örülnöm kéne bizonyos felismeréseknek. A gond csak az, hogy nem merek velük szembenézni. Mert egy dolog sejteni magunkban (mélyen magunkban) és megint más azt leírni, pláne ország-világ előtt. Tudom én, hogy nem velem van a gond. Kevés fesztiválra járok mostanság és pálinka sem folyik az asztalon. Világosabb is van a kelleténél, itt északabbra valahogy több a szórt fény, a nyarak sem olyan gatya rohasztó melegek és a tábortüzek is elég visszafogottak, mondhatni grillnyiek… Ne tévesszen meg senkit ez az ömlengés, nem vagyok nosztalgikus hangulatban, egyszerűen csak hiányoznak az évszakokhoz köthető megszokott a dolgok, amikben felnőttem. Most éppen a nyár. A fülledt nyáresték, a tücsök-dalos hűvös éjszakák, egy rock koncert zsivaja utáni fülzsibbasztó csend és az ismeretlen kedves idegenek, akiknek úgy nyílik meg az ember ártatlanul, hogy aztán soha többé nem látja őket, közben viszont nagyon is hiányoznak és nem múló sajgó űrt hagynak maguk után. Mert van, amihez egy félhomályában maradt sátor ragacsos sörpadja kell és hogy az a szó elszálljon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése