Teljesítménytúráim során számos csodálatos, lenyűgöző és hihetetlen tájat láttam az ország erdeit, mezeit barangolva. Egy alkalommal valami igazán szépet láttam, egy tengerszemet, azt hiszem, de már fogalmas sincs merre jártam és már abban sem vagyok biztos, hogy tudom-e mit láttam. A vize kristálytiszta volt mégis opálosan sejtelmes és vakítóan türkizes világoskék. Egyszerűen vadító volt, mégis csendesen bájos ahogy megbújt az őt körülövező erdő sűrűjében. Olyan őszintén, amilyen én sose leszek magamhoz és olyan ártatlanul, mely hosszúra nyúlt gyermekkoromban voltam mielőtt rákaptam volna az önámításra. De ez egy másik tengerszem volt, nem az “igazi”, amely csak szerintem tiszteletbeli, hiszen kialakulásának történetét tekintve jogtalanul birtokolja e címet. Csupán egy elárasztott felszíni bánya, tehát bányató. Ugyanakkor megjelenését tekintve kiérdemelte ezt a titulust és ugyan ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem. Még sose jártam arra, az országnak annyira észak-keleti részén, bár szerettem volna. Látképét csupán fényképekről ismerem képzeletben mégis eljátszottam a gondolattal, hogy meglátogatom. S míg így tettem ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem:
“A Tiszteletbeli
Mit is mondhatnék... Itt vagyok, hazánk egyik legszebb vidékének vadregényes szirtjein. Ahol az ember alkotta tájat a természet visszahódította és féltve őrzött kincse töretlen bájával méltán érdemelte ki a tengerszem elnevezést.
A hely varázsának kimondhatatlan bénító hatása van. Az ember nehezen veszi rá magát, hogy tovább induljon. Nekem sem sikerül. Nem is erőltetem. Lenyűgözve kémlelem a tájat és hagyom magam elveszni benne.”
Sajnos ez gyakran megesik velem, hogy eljátszom a képzeletemmel, ami egyfelől igazán hálás adottság, ugyanakkor egy hasztalan képesség, ha nem tudom kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Időnként komolyan leterhel a megléte mert szivesebben időzöm ott, mint a valóságban. Ugyan ki akarna félbeszakítani egy mámoros nyáresti beszélgetést csak hogy kivegye a mosást a gépből.
Ezek nem csak teljesen légből kapott történetek, amit én találtam ki, a legtöbbnek van valami valóság alapja. A helyszíneket könnyű körül írni, hiszen ott a hangulat megragadása a lényeg, vagyis az akár fiktív is lehet. Persze segít, ha van az embernek valami megközelítő emléke, mert attól hihetőbb lesz és könyebb kialakítani a cselekmény szempontjából konfortos hátteret a szereplők számára. Így gördülékenyebbé is válik a gondolatmenet. Ami igazi kihívást jelent az a cselekmény lebonyolítása a résztvevők által. És bár szerintem jellemvonálasaim sorát nem gazdagítja se türelem, se kitartás, ezen a részleten mégis órákig képes vagyok elidőzni akár hetekek át. Karaktereim személyiségalapját olyan személyek adják akiket nem ismerek igazán vagy csak összefutottam velük egy-egy program alatt (tábor, fesztivál, közös kurzus vagy tanulmányi project…). De pont ez a felületesség biztosítja azt a rugalmasságot amely teret enged a kepzelőerőnek és hagyja szárnyalni azt. És ami a cselekményeket illeti… nos az én életem tele van “mi lett volna” szituációkkal, melyek egészen más végkimenetelt kapnak ábrándozásaimban attól függően mit hiányolok az életemből. És ennél a pontnál válik elgondolkodtatóvá ez az egész. Hogy ezt mégis miért, s mivégre? Régi, meg nem történt eseményeken kattog az elmém. Kezdem azt gondolni, hogy ez már klinikai jelenség és ideje volna felkeresnem egy szakembert, amire azonban se időm, se pénzem nincs. Azt hiszem csak magányos vagyok és így öngyógyítok. Vagy az elnyomott tudatalattim próbálja eképpen felhívni magára a figyelmet miszerint a megélt életem nem egészen vág egybe a régen elvárttal.
Tanácstalan vagyok. És ez már évek óta tart… belefáradtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése