Manapság annyira felkapott kifejezéssé vált ez a szó, melynek az idők előrehaladtával egyre árnyaltabb értelmezésekkel bővült jelentése. Valójában csupán egyetlen rá vonatkozó utalás található, s ez a Bibliában olvasható; Jelenések Könyve 16:16 (Károli). Itt használták először, de jelentésén azóta is megoszlanak a vélemények. Helyszín a meridói síkságon, vagy annak része, netán maga a síkság? Vagy a végső küzdelem szimbolikája; jó és rossz, Isten és a Gonosz követei között? S prófécia-e? És ha az, mi célból íródott? Általánosítás csupán, hogy létezik helyes és helytelen, melyek önkéntelenül, a természet törvényeinek engedelmeskedve összecsapnak? Egyszer? Vagy időnként? S így minden teremtményre egyaránt érvényes? A háborúkat jelenti? Bizonyosság lenne ez a történelem tanárok kedves mondására, hogy a "történelem ismétli önmagát"? (Nem is tudom, talán azt hiszik, ettől könnyebben tanulható? ;>) Vagy ahogy mostanság divatosan szokás emlegetni, ez valami globális csapásra utal? A világ végére? ... Afféle intelem, hogy következetességre neveljék az embert? Ne pusztíts többet annál, mint ami túlélhetne téged!? Ókori tanmese a környezettudatosságról? ...
Vagy konkrétabb? Az emberi természet kettősségét fogalmazza meg? Hogy vívódunk? Születésünktől fogva őrlődünk saját magunk és elfojtott gondolataink, valamint a kívülről, környezetünkből érkező irántunk támasztott elvárások között?
Talán éppen ez az értelme...
hogy gondolkodjunk... magunkon... életünkön... tetteinket, s azok hatásain.
Időnként, s általában ez a télutó, a nagy tavaszi zsongást megelőző utolsó nehéz hetek megpróbáltatása, hogy számot vetünk magunkban. A napocska derűje nélküli kimerültség folytán ez az értéktelenné válás érzésével kezdődik. Kínlódunk és szenvedünk. Jelenlétünk terhes másokra is, mert mindent bosszúsan és feketén látunk. Aztán szép lassan elegünk lesz saját magunkból is. Ráeszmélünk milyen pazarló időtöltés az önmarcangolás. Mert miután belefáradtunk, lelkünk mélyén valami ötletelni kezd, hogy mi minden mást csinálhatnánk még. S hogy lezárjunk egy újabb fejezetet életünk útinaplójában, számot vetünk. Reálisan felsorakoztatjuk az elmúlt időszak történéseit. Jókat és rosszakat, sikereket és kudarcokat egyaránt. Mikor minddel végeztünk, húzunk egy képzeletbeli vonalat és összegzünk... két esküvő; egy temetés; egy államvizsga; jó néhány igazán jól sikerült hétvége; egy-két rossz döntés és a rájuk kapott reakciók; pár lehetőség, mellyel éltünk az előrehaladást szem előtt tartva... s mind eközben nem nőttünk, talán csak mások szemében. De nem is őszültünk... mégis van, ami változott. A világ egy kicsit még rosszabb lett, s így a hozzáállás is módosult egy kicsit, talán a bizalom lett kevesebb. Változunk, mi magunk a legtöbbet. Ezt észrevenni, vagyis belátni, kiváltság, de csak ekkor nem teremtődik olyan helyzet, ahol másokat nézünk sügérnek a magunk változásai miatt. Ha ezt elfogadjuk, már képesek leszünk értékelni magunkat, s következtetéseket vonni le. Mindennek célja pedig a tanulás lehetősége saját hibáinkból. S ez, egy olyan felemelő érzés, mely méltó ajándéka az emberi lélek ezen küzdelmes megpróbáltatásainak. S a végeredmény egy letisztult, lélegezni vágyó szellemiség, mely így már méltóképpen készülődhet a tavasz ígérte újdonságokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése