Hullámzó érzelmek

     Rémesen kimerítő dolog folyton aggódni. Hetekkel az események után már javában folyik a rendőrségi eljárás, nekem mégis belesejdul a hasam, hogy tényleg vége van-e már és reggelente azzal a félelemmel nyitok ajtót, hogy vajon mit találok odakint. Lelkileg volt kimerítő. De úgy tűnik vége van, elkapták a tetteseket és elcsendesülnek a dolgok. Lassan bennem is elül az aggodalom és most hogy nem terhelnek le ilyen gondok, szinte új erőre kaptam és valami újba fogtam. 

Kézműves foglalkozást szervezek egy barátommal abban a városban, ahová költözünk majd tavasszal. Rettentő izgalmas ez számomra és nem csak azért mert ez álmaim “munkája”, hanem mert úgy nez ki piaci résre akadtunk. Elenyésző számban vannak felnőtteknek is ilyen foglalkozások, gyerekeknek meg szinte semmi. Pedig a lehetőségek tárháza kimeríthetetlen… legalább is szerintem. Annyi ötletem lenne, hogy szezonálisan mi mindent csinálhatnánk; a karácsonyfa díszektől kezdve a koszorúkon és lakás díszeken át az ékszerdobozokig…

A marketing azonban egyikünknek sem erőssége. Azt gondoltuk elegendő 3 héttel az esemény előtt elkezdeni meghírdetni a jelentkezést. De már eltelt egy hét és semmi nem történt. Nem mondhatnám, hogy a pénz túlzottan motiválna minket, mert örülök, ha nem lesz anyagilag vesztességes ötlet. És ez több annál; közösséget formálunk, adunk valamit az embereknek, amit örömmel csinálnak. Egy kellemes hangulatú találkát, ahol beszélgethetnek, új ismerettségeket köthetnek vagy a meglévőket ápolhatják. Szeretném, ha összejönne. Drukkoljatok.

Menni kell…

  Olyan sok szeretnivaló van Hartlepoolban. Ez egy tökéletesen élhető méretű tengerparti kisváros Anglia észak-keleti partján, amit a mikroklímája tesz még különlegesebbé. Ugyanis egy tenger öbölben foglal helyet, ahol történetesen a tengeri feláramlás tartja távol szinte folyamatosan az esőt. Úgy kell ezt elképzelni, hogy amíg a város határán túl kb 5 km-re körülöttünk mindenhol szakad az eső, vagy köd van, addig itt hétágra süt a nap. Igaz, a halászatból élő, később hajógyári város látott már szebb napokat is. Virágkorának tanújelei némán ma is jelen vannak. Az ipar megszüntével azonban a munkanélküliség okozta kétségbeesés szép lassan kezdett eluralkodni a közhangulaton. Az emberek bár probáltak továbbra is nyitottak maradni, mindez már kevésnek bizonyult a 2022-es migráns dömping ellen. A EU-ból való kiválás következtében számos cég és iparág kivonult a térségből, mert nem jutott ingyen/olcsó munkaerőhöz, plussz számos többlet költségük generálódott. Így viszont sokan elköltöztek innen és rengeteg önkormányzati lakás maradt üresen. A kormány megoldásként a londoni menekült táborokból költöztetett ide családokat. Ami nem lett volna olyan rossz ötlet, ha egyrészt ezt mértékkel teszi, másrèszt figyelembe veszi, hogy ez a térség erőteljesen Brexit párti. Vagyis az itteniek túlnyomó többsége helyi születésű, alacsonyan iskolázott egyszerű emberek és még a hazafias büszkeség is túlteng bennük… vagyis nem kifejezetten befogadóak az idegenekkel szemben. És ez nem politika. Ez csak az élet, ami körülvesz itt és amiről egészen eddig nem akartam véleményt formálni. Egészen idáig.

Az elmúlt hetek szótlansága azokra az eseményekre vezethető vissza, amit el kellett szenvednünk. Ami miatt gyanakvó lettem és mindenkiről csakis a rossz szándékot tudom feltételezni. De miért is lenne másképp, amikor zaklatás áldozatai lettünk. Bizony. Hosszú hetek óta tartó megaláztatás tárgya vagyunk. Célpont, pusztán azért mert külföldiek vagyunk. Nem mondom, hogy a rendőrség tehetetlen, de már az ötödik feljelentés után sem történik semmi érdemi változás az ügyben. Lehet, hogy a háttérben információ gyűjtés és megfigyelés zajlik, de ezekről minket nem tájékoztatnak. Én csak annyit tudok, hogy féltem a családom, fáradt vagyok és szomorú… nem is, inkább csalódott. Végtelenül kiábrándult, pedig hiszek az emberi jóságban, mégsem tudom ésszel felfogni, hogy lehetnek valóban olyan buták az emberek hogy erről megfeledkezzenek. Teljesen megértem a mostani kényes társadalmi problémákat, melyek, az utóbbi években csak fokozódtak és aminek mint betelepült, én is része vagyok a családommal. De hihetetlen, hogy a tudatlanság mennyire fel tudja erősíteni azt a fajta büszkeséget mely a csordaszellemet táplálja… a csürhét. Az ostoba, buta, egyszerű embereket, akiknek annyira fáj a saját nyomoruk, hogy ezért irígységből, bosszúból másokat piszkálnak. Mert mérgesek. De annyi eszük nincs, hogy felfogják, hogy nem velünk van bajuk. És a legszebb az egészben, hogy ez a véleménye a háttérben szítja az indulatokat, aminek az a következménye, hogy estéről-estére tizenéves kölykök dobálják meg tojásokkal a házunkat, a kocsinkat… és mi estéről-estére csak fotózzuk ezeket a károkat, jelentjük, majd az éjszaka közepén lemosunk mindent, mert bár nem tettünk semmi rosszat és nem vagyunk haragosai egyik szomszédunknak se, mégis szényenkezem emiatt. És ez a tettük mint valami billog, egy skarlátbetű ordít, hogy minket itt már nem látnak szívesen. És igen, ez volt az az utolsó csepp a pohárban. Költözésre kényszerülünk, mert cuki kisváros is lehetne ez, deeee mégsem az. Kár érte, mert a szívembe zártam. Megszerettem minden egyes városrészének (melyek hajdan csak falvak voltak) sajátos törtènetével, négy különböző tengerpartjával, parkjaival, természeti kincseivel, történelmi múltjával és különlegességeivel együtt. 

Nagyon nehéz ez az én lelkemnek, bár tudom, hogy ésszerű a döntés. De még nehezebb a srácaimnak, akik számára ez az otthonuk, mert olyan kicsik voltak, amikor kiköltöztünk, hogy nem emlékeznek másra. Az az én életem volt, az övék itt van. Igyekszem hártalépni egy nagyot és távolabbról a jövő felé nézni, de higgyétek el nekem, nincs szívszorítobb egy anya számára, mint ballagás előtt kitépni a gyerekeit az iskolából, ahová ovis kora óta járnak és szétszakítani az évek során fonódott baráti kötelékeket. Azokat a biztos pontokat, amikbe egy gyerek kapaszkodik a családon kívül. Ami viszi őt a kamaszkorba és tovább. Még nem mondtuk el nekik az elhatározásunkat, nem is tudom hogy kellene. Alszom még rá párat, hogy letisztuljanak a gondolataim és képes legyek a jót és pozitívat meglátni ebben a kialakult helyzetben, és úgy beszélni velük erről, hogy ne veszteségként fogják fel és ne áldozatnak érezzék magukat, hanem a lehetőségeket lássák meg ebben változásban.

Közeleg a szezonja

   Évekig sóvárogva vadásztam mindhiába az éjszakai égbolt ama csodálatos jelenségét, melyet Aurora Borealis-nak, Északi- vagy Sarkifénynek neveznek. Nem is tudom hova tűntem az utóbbi években, s hogy nem adtam hangot örömömnek, mikor egy hűvös októberi estén végre részese lehettem e látványnak. 

Szabadszemmel

… Mondanám, hogy gyönyörűséges volt, de szabadszemmel nem volt több halványzöld, vibráló sejtelemnél az északi horizont felett. S minden vizuális élményem csupán a kamera érzékenységének volt köszönhető. Ettől még az érzés elmondhatatlan, s büszkén jelenthetem hogy ezzel egy újabb dolgot húzhattam ki a bakancslistámról. De mivel az élmény mégsem volt teljes, így félsikernek könyveltem el. Vagyis ne higgyétek, hogy nem akarom igazából látni, a saját szememmel, 3 másodperces exponálási idő nélkül.

3s expozíciós idővel

S minthogy a Föld forog is meg ferdül is a tengelye körül, a téli hónapokban ismét gyakrabban lesz látható. És mégha  az előrejelzésekkel ellentétben nem is észlelhető, sosem elpazarolt idő kimenni és az eget kémlelni. Ritka, hogy csak a saját társaságomat élvezhetném. A világ tele van hozzám hasonló kiváncsi emberekkel, akik nem állják meg hogy szóba ne elegyedjenek mindenkivel.

Idézet

"A boldogság nem a langyos vízben terem, 
ahol minduntalan arról álmodozik az ember, 
mi minden történhetett volna. 
A boldogság a természetes fejlődés gyümölcse, 
és annak az eredménye, ...
hogy maximálisan kihasználjuk a lehetőségeinket." 

(T. Harv Eker)

És íme a jól megírt válasz mai napi gyötrődéseimre.

…

Boldog akarok lenni.

Ki nem mondott szavak

   Teljesítménytúráim során számos csodálatos, lenyűgöző és hihetetlen tájat láttam az ország erdeit, mezeit barangolva. Egy alkalommal valami igazán szépet láttam, egy tengerszemet,  azt hiszem, de már fogalmas sincs merre jártam és már abban sem vagyok biztos, hogy tudom-e mit láttam. A vize kristálytiszta volt mégis opálosan sejtelmes és vakítóan türkizes világoskék. Egyszerűen vadító volt, mégis csendesen bájos ahogy megbújt az őt körülövező erdő sűrűjében. Olyan őszintén, amilyen én sose leszek magamhoz és olyan ártatlanul, mely hosszúra nyúlt gyermekkoromban voltam mielőtt rákaptam volna az önámításra. De ez egy másik tengerszem volt, nem az “igazi”, amely csak szerintem tiszteletbeli, hiszen kialakulásának történetét tekintve jogtalanul birtokolja e címet. Csupán egy elárasztott felszíni bánya, tehát bányató. Ugyanakkor megjelenését tekintve kiérdemelte ezt a titulust és ugyan ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem. Még sose jártam arra, az országnak annyira észak-keleti részén, bár szerettem volna. Látképét csupán fényképekről ismerem képzeletben mégis eljátszottam a gondolattal, hogy meglátogatom. S míg így tettem ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem:

“A Tiszteletbeli

Mit is mondhatnék... Itt vagyok, hazánk egyik legszebb vidékének vadregényes szirtjein. Ahol az ember alkotta tájat a természet visszahódította és féltve őrzött kincse töretlen bájával méltán érdemelte ki a tengerszem elnevezést.

A hely varázsának kimondhatatlan bénító hatása van. Az ember nehezen veszi rá magát, hogy tovább induljon. Nekem sem sikerül. Nem is erőltetem. Lenyűgözve kémlelem a tájat és hagyom magam elveszni benne.”

Sajnos ez gyakran megesik velem, hogy eljátszom a képzeletemmel, ami egyfelől igazán hálás adottság, ugyanakkor egy hasztalan képesség, ha nem tudom kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Időnként komolyan leterhel a megléte mert szivesebben időzöm ott, mint a valóságban. Ugyan ki akarna félbeszakítani egy mámoros nyáresti beszélgetést csak hogy kivegye a mosást a gépből.

Ezek nem csak teljesen légből kapott történetek, amit én találtam ki, a legtöbbnek van valami valóság alapja. A helyszíneket könnyű körül írni, hiszen ott a hangulat megragadása a lényeg, vagyis az akár fiktív is lehet. Persze segít, ha van az embernek valami megközelítő emléke, mert attól hihetőbb lesz és könyebb kialakítani a cselekmény szempontjából konfortos hátteret a szereplők számára. Így gördülékenyebbé is válik a gondolatmenet. Ami igazi kihívást jelent az a cselekmény lebonyolítása a résztvevők által. És bár szerintem jellemvonálasaim sorát nem gazdagítja se türelem, se kitartás, ezen a részleten mégis órákig képes vagyok elidőzni akár hetekek át. Karaktereim személyiségalapját olyan személyek adják akiket nem ismerek igazán vagy csak összefutottam velük egy-egy program alatt (tábor, fesztivál, közös kurzus vagy tanulmányi project…). De pont ez a felületesség biztosítja azt a rugalmasságot amely teret enged a kepzelőerőnek és hagyja szárnyalni azt. És ami a cselekményeket illeti… nos az én életem tele van “mi lett volna” szituációkkal, melyek egészen más végkimenetelt kapnak ábrándozásaimban attól függően mit hiányolok az életemből. És ennél a pontnál válik elgondolkodtatóvá ez az egész. Hogy ezt mégis miért, s mivégre? Régi, meg nem történt eseményeken kattog az elmém. Kezdem azt gondolni, hogy ez már klinikai jelenség és ideje volna felkeresnem egy szakembert, amire azonban se időm, se pénzem nincs. Azt hiszem csak magányos vagyok és így öngyógyítok. Vagy az elnyomott tudatalattim próbálja eképpen felhívni magára a figyelmet miszerint a megélt életem nem egészen vág egybe a régen elvárttal.

Tanácstalan vagyok. És ez már évek óta tart… belefáradtam.

Elvarratlan szálak

     Nem tudom mások hogy éreznek az írással kapcsolatban, mármint milyen érzések kavarognak bennük, amikor kikívánkozik az a valami, de mégsem jön olyan könnyen. Nálam két módja van az írásnak. Az egyik, amikor csak úgy kibuggyan belőlem az egész, elejétől a végéig minden, egy adott gondolatmenettel kapcsolatban. Ez azonban már igen régen fordult elő, pedig olyan kényelmes. Persze ezt egészen addig nem tudtam, amíg nem találkoztam a másik állapottal, a hosszú hetekig, hónapokig kínzó nyűglődéssel, amikor fogalmam sincs hogy fejezzem ki magam vagy mit is akarok egyáltalán kiadni magamból és ezért sehogy sem állnak össze a fejemben a mondatok. És annak ellenére, hogy ez rémes érzés, mégis örülnöm kéne bizonyos felismeréseknek. A gond csak az, hogy nem merek velük szembenézni. Mert egy dolog sejteni magunkban (mélyen magunkban) és megint más azt leírni, pláne ország-világ előtt. Tudom én, hogy nem velem van a gond. Kevés fesztiválra járok mostanság és pálinka sem folyik az asztalon. Világosabb is van a kelleténél, itt északabbra valahogy több a szórt fény, a nyarak sem olyan gatya rohasztó melegek és a tábortüzek is elég visszafogottak, mondhatni grillnyiek… Ne tévesszen meg senkit ez az ömlengés, nem vagyok nosztalgikus hangulatban, egyszerűen csak hiányoznak az évszakokhoz köthető megszokott a dolgok, amikben felnőttem. Most éppen a nyár. A fülledt nyáresték, a tücsök-dalos hűvös éjszakák, egy rock koncert zsivaja utáni fülzsibbasztó csend és az ismeretlen kedves idegenek, akiknek úgy nyílik meg az ember ártatlanul, hogy aztán soha többé nem látja őket, közben viszont nagyon is hiányoznak és nem múló sajgó űrt hagynak maguk után. Mert van, amihez egy félhomályában maradt sátor ragacsos sörpadja kell és hogy az a szó elszálljon.

Rózsabokrok alatt

     Az utolsó még meleg napsugarak cirógatják az arcom ezen a kora reggeli órán. A tervezett biciklizést egy megjósolt eső hiúsította meg, mely azomban azóta sem ért ide. De egy cseppet sem bánom. Így legalább sétálhatok kicsit városkánk csendes utcáin és elábrándozhatok a színpompás rózsabokrok mellett elhaladva. Bár leveleik színe már rozsdafoltos sárgába hajlik, szírmaikat teljesen széttárt virágaik szintúgy kiélvezik a nap kellemes sugarait, ahogy én. Ezek életük utolsó napjai, de dacára a helyenként megszáradt sziromleveleiknek, most is olyan szemgyönyörködtető a látványuk, mint aznap, amikor szirmot bontottak. 

A tenger maga

      Olyan hatalmas a tenger. Még úgy is hogy csak egy szeletkét látok belőle. Imádom. Lenyűgöz mindene, a természete, a színei, a mérete… a távolság eltörpül már part közelben is. A legkisebb hullám is nagyobb fél méternél… és akkor még csendes dagályról beszélünk. Nem mintha máskor nem hullámozna, csak akkor nem így.

Apálykor elcsendesedik a tenger, szelíden húzódik vissza, hullámai szinte észrevétlen fokozatosan kisímulnak. A parti föveny kiszélesedik és a nedves homokon visszatükröződik az ég kékje minden pajkos felhőjével együtt. Igazán békés, megnyugtató látvány. 

Ezzel szemben a dagály, egyre erősödő robajjal tör előre, feljebb és feljebb a parton roham leptekkel. Csörtet és csapkodva dúl-fúl akár egy tomboló kiskamasz. A part megtelik a szikláknak csapódott hullámok párájává foszlott mivoltával. A levegő elnehezül és feszült bizsergés veszi át a helyét. Mindkettő fantasztikus érzés.

Nevezett könyvek

    Fiatalabb koromban sok ismerősöm volt, mégis egy sem ismert igazán. De nem is kellett, hiszen ők csak kellemes időtöltés voltak, nem az volt a dolguk hogy, igazán ismerjenek. Éppen ezért magam sem értem miért döbbenek meg azon, hogy igazán senki sem ismer. És mivel az évek alatt elvesztem és már magam sem ismerem magam, nem csoda hogy az sem ismer, akivel együtt élek. És hogy mire ez a kacifántos iromány? Csak úgy eszembe jutott a könyvekről. Minden könyvről, a könyvekről általában… Na jó nem. Azokról a könyv illatú könyvekről beszélek, amiknek márcsak korukból is kifolyólag lelkük van… múltjuk, történetük, érzéseik…

Fura mik maradnak meg az emberben a gyerekkorukról. Nekem az egyik az, hogy a könyv érték. Éppen ezért féltve óvtam őket és ábmár a legjobb szándékkal adtam kölcsön őket, mindegyikbe beleírtam a nevem, hogy visszataláljanak hozzám. Visszatekintve abszurd mennyire ragaszkodtam a könyveimhez. Szinte emberfeletti hatalmat tulajdonítottam nekik a bennük rejlő tudás miatt. Mégsem tudatosult bennem, hogy nem a könyv az érték, hanem a tudás. 

 Emlékszem egyszer értetlenkedve megjegyezték, hogy minek írom bele a nevem, hiszen ez csak egy könyv. Rosszul esett, igazán rosszul. Sokáig nem értettem és puffogtam magamban annyira elvakított a tárgyakhoz való ragaszkodásom ereje. Az évtizedek során sem hagyott nyugodni a dolog, többször feljött bennem, de csak itt értettem meg igazán. Egy országban, ahol a könyv nem érték, filléres dolog, mégis vigyáznak rá és amint elolvasták rögvest továbbadják. Tovább, nem el, pénzért, adományboltba, ahol sok esetben a könyveket nem is pénzért adják, hanem ingyen. Akármennyit, bárkinek. 

Egy ideig szégyelltem magam emiatt a gyerekes birtoklási vágy miatt, de ez annak a korszakomnak a része volt, egy csúnya mellékhatás, de az is én voltam. Azóta már bizonyos mértékig fényt derítettem a forrásának okaira… de az már egy másik történet.

Virsli ala Söréd

     15 éve már, hogy nyaraimból egy hetet Sörédnek adtam, ahol félelmetes mélységeiben csodálkozhattam rá az emberség mibenlétére. Életemben nem voltam még annyira kimerült és energikus lelkileg egyszerre. Ma reggel pedig a semmiből került elő egy falatka abból az időszakból… igazából galádul rám vetette magát a múlt rejtelmes homályából, azzal a szemtelenül fiatalos életérzéssel, melynek alapvető elképzelése a jövőt illetően, hogy az egy rikító, szivárványszínű, nyami illatú örökkétartó boldogság. 

Szívből ajánlom mindenkinek, aki már nem mer világmegváltó terveket szövögetni, de bevállal egy kis hétköznapi kihívást, mindenképp próbálja ki a főtt virslit, mustárral és paradicsommal ;)

Nincs cím, nincs semmi csak szomorúság

Nem érdemes elolvasni, én se fogom.

Lehet hogy ez csak valami átmeneti válságos időszak, de teljesen elvesztem. Nincs semmi. Annyira hullámzó a kedélyem, hogy már engem is fáraszt. De leírom, csak hogy ki legyen írva, hátha segít, bár már ebben sem hiszek. Elfáradtam, kiégtem. Vannak jobb napok vagy részei a napnak, amikor úgy érzem elégedett vagyok magammal az életemmel, de amikor kicsit kiszabadulok a kötelezettségeim alól, akkor többnyire nem vagyok kibékülve a dolgaimmal. És mintha hiábavaló próbálkozás lenne csak irányítani a dolgok folyamát mert csak vergődöm, mint egy partra vetett hal. Szomorú és szánalmas látvány vagyok. 

Mégis mi ez, depresszió? Már nem vagyok az a vidám és cserfes lány, aki olyan szerethető volt. Zsémbes vagyok, házsártos és mindig mérges valamiért. Ez lennék én? Ez az igazi énem? Kiábrándító. Sose voltam kitartó, hosszútávon semmi sem motivált, mindig csak a következő dologra ugrottam, ami jött, mintha csak menekülnék egyik feladatból a másikba. Csakhogy ezek a “feladatok” inkább életesemények voltak, ciklusok, főiskola, kurzusok, táborok… Attól félek ez a mostani is az, a házasság, az anyagág. Miért nem tesz boldoggá amim van?

Sose tudtam értékelni, ha valamit befejeztem, így igazán lezárása sem volt semminek az életemben. Most úgy érzem nincs semmi mögöttem és hogy nem jelent semmit a múltam, a gyerekkorom, az élményeim… az a rengeteg sok izgalmas és boldog élmény… annyira jó volt, imádtam! …fényévekkel ezelőtt volt, egy másik élet… nem az enyém. Ez lenne a magány? 

Legutolsó bejegyzésem egy barát elvesztéséről szólt. Azokból nincs sok. Az évek során rájöttem, hogy nekem kettő is megadatott, de mire erre rájöttem, addigra elvesztettem őket. Mire kiderült miért fáj folyton a “hasa”… év alatt elvitte a rák, mert csak a végső stádiumra jöttek ki a fájdalmak. És  Ő még megpróbált küzdeni ellene, mert még élni akart és világot látni, meg evezni, mert az volt, evezős

Különleges volt, nagyon is.

…

Fogalmam sincs hogy állok fel ebből. Csak csinálom a következő feladatot és gondolom majd idővel másképp fogom érezni magam.