A mára betervezett kisapostagi repülőnapot elmosta az eső, de azért nem unatkoztam. Bőven akadt tennivaló a telken is. Úton odafelé azon kaptam magam, hogy tejbetök módjára vigyor ült ki az arcomra,ami nálam csak egyet jelenthet: a mérhetetlen boldogságot. Végre virágba borultak a hársfák és bódító illatukkal elárasztották Budapest utcáit. Szeged jutott eszembe, és az ahogy vizsgaidőszakban a tiszaparti sétányon a főfalon ülök a tömötten dús virágzó hársfák alatt. A zöldes folyam szinte a lábaim előtt hömpölyög vadon maradt partjai között. Az esős sodrás ellenére békésnek tűnik a vízfelszin és csak a néha elúszó fatörzsek árulkodnak a folyó valódi erejéről. Bár viszonylagjó úszó vagyok, nem szívesen esnék bele. Időnként szerelmes párok andalogtak el mellettem, én meg arra gondoltam: de jó nekik, engem is ölelgethetnének. A csókokról nem is beszélve... úgyhogy legtöbbször inkább a folyó sodraiba feledkeztem.
Azóta is sokat tépelődöm, főleg a csókról, és nem mondhatnám, hogy a hársfák megkönnyítik a dolgomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése