Akkor hát eljött az ideje, hogy újat teremtsünk. Csak a tisztán látás kedvéért: adott egy felnőtt ember, aki csak abban biztos, hogy már nem olyan, mint volt, de nem emlékszik milyen is az. Az élete minden tekintetben megváltozott. Olyan hirtelen történtek a sorsfordító változások, hogy útközben elvesztette önmagát, pedig még csak a felnőtté válás folyamatának közepén állt. Semmi sem olyan, amilyen volt vagy amilyennek tervezte. Minden, amit ismert az most nincs. A dolgok menete a hétköznapokban is tejlesen más, mint amiben nevelkedett. Mindent újra meg kell ismernie, tanulnia, szoknia. Mindezt támogató háttér, a család nélkül, ahova visszavonulhatna, ha elbizonytalanodik, vagy tanácsot kérhetne, ha magára marad. Minden más; a hangok, az illatok, az ízek, az emberek viszonyulása őhozzá. Idegen és úgy is kezelik sokszor, mint akit nem látnak szívesen. Hogy lehetne így értékes és pozitív arculatot felépíteni? Ti hogy fognátok hozzá?
Első lépésben azt gondoltam kellenek új szokások és rendszeresség. És eddig jutottam. A rendszerességen még dolgoznom kell, mert csak egy állandó dolog van és az a változás. Ami már alapjában véve nehezíti meg ezt az amúgy is kényes és hosszadalmas folyamatot.
Ötlet?
Tehát az új élet alap jellemzői:
- állandó változások
- folyamatos bár talán már gyengülő ellenszenv a helybeliektől (értsd: szomszéd, boltos kisasszony/nagyasszony vagy akármilyen eladó, az utca embere...)
- munkahely hiány
- nyelvi hátrányok
Nem tagadom rendesen magamba zuhantam ismét, hogy továbbra sincs pozitív változás és úgy érzem hiába próbálkozom. Csak vergődöm itt. Az állandósághoz szoktam és be kell látnom, nehezen viselem ezt az érzelmi hullámvasutat.
Fura, mert nem azt érzem, hogy húú most mekkora fába vágtam a fejszém, mert nincsennek fák, csak vagdalózom a fejszével egy hatalmas üres térben és kezdek félni vajon mibe csapok bele végül, ha elszédültem a forgolódásban!? Éreztetek már így?
Az idő mindent megold?
Nem vagyok elég türelmes, ugye?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése