A kislányok gyakran álmodoznak szőke hercegről fehér lovon, kalandokról a világ legszebb tájain és apró cserfes romantikus szituációkról a szomszéd fiúval. Ez nálunk sem ment másként, éppen csak azzal a különbséggel, hogy álmodozó létemre mégis én voltam az egyetlen, akit tudtam, semmi esélyem a szomszéd fiúnál. Pedig tényleg helyes fiú volt, és okos, meg bátor, ráadásul szőke is, és pont ezért hozzá szebb és lányosabb kislány illett, legalább is az én meglátásom szerint. Egészen középiskolás korunkig sülve-főve együtt játszottunk. Talán mondanom sem kell, főleg fiús játékokat.
Egy apró emléktöredék jutott eszembe. Már nagyobbak voltunk, talán 13-14 évesek. Iskola után mindig elmentem sétálni a legjobb barátommal, Szutyival, akivel felnőttem. Szerettünk az erdőben barangolni kettesben. Egy ideig az ösvényen mentünk, aztán találomra letértünk róla, és amíg ő elcsatangolt, amerre kedve tartotta, én mindenféléről elábrándozva andalogtam. Miközben magamba szívtam a tölgyerdő édes avarillatát megesett, hogy dúdolgattam vagy magamban beszéltem. Egy ilyen pillanatot kapott örökbe a szomszéd fiú, akinek akkor volt egy lova, a Tácos Jimbó, vagy röviden Jimy. Ügető ló volt, de egy sérülés miatt nem versenyezhetett tovább és eladták. A Hegyen kezdte boldog nyugdíjas éveit. Nagyon szép pej színe volt, a hátán egy sötét csíkkal. Kedves, nyugodt és jól kezelhető paci volt, szerettem vele lovagolni. Nagyon el lehettem merülve a gondolataimban, mert egyáltalán nem hallottam a lépteit. Csak a frász jött rám, amikor valamiért megfordultam és ott állt a vállam felett egy hatalmas paci nózi, nagy szemekkel, hátán a fülig érő szájú gazdájával. Persze gyorsan leesett, hogy miért vigyorog. Gondolom kihallatszott, amit gondoltam és történetesen Vele volt kapcsolatos. Az érzelmek egy furcsa keveréke tört rám, iciri-picirinek, mégis büszkének éreztem magam. Azóta csak egyszer jöttem annyira zavarba, 2011 nyarán...de az már egy másik történet és egy másik fiú.
Egy apró emléktöredék jutott eszembe. Már nagyobbak voltunk, talán 13-14 évesek. Iskola után mindig elmentem sétálni a legjobb barátommal, Szutyival, akivel felnőttem. Szerettünk az erdőben barangolni kettesben. Egy ideig az ösvényen mentünk, aztán találomra letértünk róla, és amíg ő elcsatangolt, amerre kedve tartotta, én mindenféléről elábrándozva andalogtam. Miközben magamba szívtam a tölgyerdő édes avarillatát megesett, hogy dúdolgattam vagy magamban beszéltem. Egy ilyen pillanatot kapott örökbe a szomszéd fiú, akinek akkor volt egy lova, a Tácos Jimbó, vagy röviden Jimy. Ügető ló volt, de egy sérülés miatt nem versenyezhetett tovább és eladták. A Hegyen kezdte boldog nyugdíjas éveit. Nagyon szép pej színe volt, a hátán egy sötét csíkkal. Kedves, nyugodt és jól kezelhető paci volt, szerettem vele lovagolni. Nagyon el lehettem merülve a gondolataimban, mert egyáltalán nem hallottam a lépteit. Csak a frász jött rám, amikor valamiért megfordultam és ott állt a vállam felett egy hatalmas paci nózi, nagy szemekkel, hátán a fülig érő szájú gazdájával. Persze gyorsan leesett, hogy miért vigyorog. Gondolom kihallatszott, amit gondoltam és történetesen Vele volt kapcsolatos. Az érzelmek egy furcsa keveréke tört rám, iciri-picirinek, mégis büszkének éreztem magam. Azóta csak egyszer jöttem annyira zavarba, 2011 nyarán...de az már egy másik történet és egy másik fiú.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése