A szikrázó nap, a hűsítő víz és a forróságtól édesen illatozó nyárfák minden gyereknek kedvet csinál egy kis hideg nyalánksághoz. A táborhelyünkhöz legközelebb eső fagyizó, körülbelül három kilométerre a délegyházi vasútállomás mellett egy kis gomba épületben kapott helyet. A kiadós séta felért egy kalandtúrával. Félig megkerülve a tavunkat, végig az akácerdő mellett, kiértünk a falu végbe, ahol takaros virágoskertek és veteményesek alatt haladtunk el, egészen a szomszédos tóig. A Kék-tó egy hatalmas tórendszer, kisebb-nagyobb csatornákkal, szigetekkel, félszigetekkel és lagúnákkal. Az ottani házakat számos híd köti össze a szárazfölddel. Az egyik ilyen hídhoz kifejezetten sok élményünk kötődik. Mivel a csónakok már kezdték megadni magukat, találnunk kellett valami mást, ahol levezethettük energiáinkat. A tikkasztó hőségben gyakran mártóztunk meg a lábánál, amikor valamelyik fiú kitalálta, hogy ő márpedig a hídról szeretne csobbanni egy nagyot. A fürdőzések miatt már ismertük a víz mélységét, ezért csak azt ellenőriztük le búvár merüléssel, hogy a nincs-e a híd alatt egy hidegebb vízréteg. Eleinte csak a híd aljáról lógva ugráltunk, majd felbátorodtunk és már nem csak a korlátba kapaszkodva kívülről, hanem azon ülve jól elrugaszkodva is. A biztonság kedvéért egyikünk mindig a vízben maradt, ha valamelyikünk rosszul esik, vagy görcsöt kap a lába, segíthessen neki. A sok száz ugrás között csupán kétszer volt szükség erre a biztosításra. Egyszer az egyikünk egy félresikerült fejes okozta megszédülés miatt nehezen talált a felszínre; másodszor pedig az iszapba hajított sörös üveg vágta lábsérülés miatt.
A legtöbbször életveszélyes, elmebeteg ötleteink voltak, már ami a szórakoztató időtöltést illeti, de mindig vigyáztunk egymásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése