A kilencvenes évek elején már elég sok nyugati hóbortot engedtek az országba. A különböző értelmetlen, menőzésre alkalmas "játékokra" gondolok, mint például a többféle színben és méretben pompázó műanyag cumik voltak, amit medálként lehetett viselni, és a takonylabdára vagy a sütemény illatú muffin babára. De ebbe a kategóriába tartoztak a külföldi pop zenekarokról cikkező ifjúsági magazinok, amik ritkaságszámba mentek. Akkoriban még divatja volt a képregényeknek is. Ha valakinek Garfield-ja volt, az tök menőnek számított. Én Zsuzsámnál láttam először, talán ötödik magasságában. A magazin lapozgatás és a képregényen röhögés hozzá tartozott a náluk töltött közös délutánjainkhoz. Valamiért egyszer elolvastuk a levelező rovatot és kedvet kapva úgy gondoltuk feladunk mi is egy hirdetést. Izgatottan vártuk a postást, de a hetek csak teltek, hónapok, sőt évek lettek belőle. Aztán egyszer csak érkezett egy levél, majd még egy, és még jó néhány. Mind határon túli magyaroktól. Többükkel éveken át leveleztem és sosem találkoztunk. Emlékszem, hogy a közelünkben, a Déli pályaudvarnál üzemeltek be legelőször fénykép automatát, aminek nagyon örültem, mert ez volt a legolcsóbb lehetőségem arra, hogy aktuális képet készíttessek magamról és azt elküldhessem levelező társaimnak. Egyszer eszembe jutott, hogy ismét felkeresem őket. Akkor elvetettem az ötletet és feledésbe is merült az egész... na de majd most, a közösségi portálok segítségével könnyebben megtalálhatom őket... talán még emlékeznek rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése