Kápolnésnyéken a ház oldalán volt egy öreg fa lépcső, ami a padlásra vezetett. Nem volt teljes feljáró, mert a házhoz hozzáépített gazdasági épület cseréptetején már csak egy falétrában folytatódott. Annak ellenére, hogy tilos volt oda felmenni, én folyton ott lebzseltem. Az idő vasfoga itt-ott már megharapdálta, ezért mindegyik lépcsőfok különbözött a másiktól. Egyenes széllel egyik sem büszkélkedhetett, de éppen ettől volt olyan különleges padlásfeljáró. Leginkább a délutáni órákban tudtam ott tartózkodni, amikor a Papa elment otthonról, mert különben lett volna ne mulass! Bár sík vidék volt, és csak kis ház tetejéről kémleltem, mégis be lehetett látni a környező kerteket. A hátsó szomszédnak például volt egy magas fából épített kukrica tárolója, meg egy fa homlokzatú istáló, aminek mindig nyitva állt az ablaka és egy csiga lógott ki belőle. Azt képzeltem, hogy lakik ott egy hozzám hasonló korú fiú, aki a napi munkák után oda menekül pihenni és nézelődés közben észrevesz engem a padláslépcsőn rajzolgatni, elmereng, majd átinteget és idővel, meg sok-sok integetés után megkerüli a tömbböt és becsönget hozzánk. De sose jött senki, aki engem keresett... talán nem is lakott ott senki, csak egy üres csőr örült annak, hogy főszereplője lehetett egy kislány ábrándozásainak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése